Nőkről és férfiakról férfi szemmel - történetek Magyarországon innen.

„Kétévente kötelező autóvezetői vizsgát tenni”

2018/12/07. - írta: lafe blog

Na, ne! Tuti, hogy nekem jön! Csak figyel! Ez nem! A jó istenit neki!” Gyorsan rükvercbe teszem a sebességváltót és a gázra taposok. Az utolsó pillanatban tolatok hátra, egy centin múlik, hogy nem jön nekem.

Egy ötvenes, holt nyugodt nőről van szó, aki a bevásárlóközpont egyik parkolóhelyéről készül kocsijával farral kiállni. De hogyan?! Úgy, mint, aki az Alföld egy tanyáján tanulta a vezetést, ahol a láthatárig sehol egy ember, nem hogy autó!

Már akkor veszélyesnek találtam, amikor a vásárlása után bepakolt a csomagtartójába. A bevásárló kocsiját majdnem a szomszéd helyen parkoló autónak tolta, de különösebben nem érdekelte.

Jó lesz sietnem, hogy én álljak ki előbb, különben baj lesz.

Hiába parkoltam ki előtte, a túlsó oldalon tettem le a kocsimat, nem mehetek el hamarabb, mert torlódás van előttem, és ekkor történt, hogy mint egy ámokfutó, a visszapillantó tükörbe se nézve, random elindult hátra. Evvel az erővel, akár vak is lehetne. Bőgette a motort, mint az állat, közben vadul nekilódult, na, ekkor tolattam kétségbeesve hátra, aztán lefulladt a motorja.

Közben elindul előttem a sor. „Nyomás, most, vagy soha!” Vadul a gázra taposok, és kilövök. De a sorompónál vacakol az előttem álló autós. „Basszus, elindult a nő!”, látom meg a tükörben. „Ebből kalamajka lesz!” Freddy Kruegertől nem félnék ennyire, mint most ettől az ötvenes kocsivezető-trolltól. „Menj már, a szentségit, mert nekem jön ez az ámokfutó!” De csak nem halad az előttem álló, valamilyen probléma merült fel nála, mert nem nyílik fel előtte a sorompó. Nem várok tovább, sebesen hátra tolatok és megcélzom a másik sorompót. Ám megelőznek. Közben jön és jön a nő. „Na, jó, inkább magam elé engedem”, és gyorsan beállok egy parkolóhelyre, s eljátszom, hogy a parkolókártyámat keresem. Megérkezik a nő bömbölő motorral, és zötykölődve, a hozzám közelebbi sorompóhoz sorol be. „Na, rendben, mehetek, mindjárt kiér.” Óvatosan kitolatok, és tisztes távolságot hagyva közte és köztem, megállok mögötte. Óriási baklövést követek ezzel el!

A nő láthatóan nem találja a kártyáját, a retiküljében kotorászik. Először ráérősen, majd idegbajosan. Aztán azt veszem észre, gurul hátrafelé. A kocsim felé! „Levette a lábát a pedálról! S nem húzta be a kéziféket! Csak észreveszi és fékez. … Nem fékez!" Veszett gyorsan rükvercbe vágom a sebváltót és hátrébb megyek kicsit. De vannak mögöttem! És mögötte is! „Basszus!” A nő kocsija továbbra is felém gurul. Kétségbeesve jelzek neki a dudával. Semmi reakció. Rátenyerelek a dudára és ordítok, mint a sakál, hogy álljon már meg, az ablakot is leeresztem, hogy halljon engem. Semmi eredménye! „Ilyen nincsen! Ez süket! Ez hülye! Mindjárt nekijön a kocsimnak!” Nem tehetek semmit! Tiszta ideg vagyok. Tehetetlenségemben segítségért kiabálok, hogy állítsa már meg valaki ezt a bolondot. Közben már látom lelki szemeim előtt a behorpadt lökhárítómat. Lepereg előttem az életem.

Ekkor egy fiatal nő tűnik fel a semmiből, az én sárga angyalom, és a merénylőm autójához rohan, és kiabálva vadul verni kezdi a vezetőülés felöli ablakot. Az ötvenes nő, mint, aki álomból ébred, csodálkozva leereszti az ablakot.

– Fékezzen már! Mindjárt neki megy az ön mögötti kocsinak! – kiabálja a sárga angyalom.

Huh, egy-két centire áll meg tőlem az ötvenes nő autója. Nem térek magamhoz, káromkodok, mint a kocsis.

– Elhagytam a parkolókártyámat – hallatszódik be hozzám az ámokfutó nő hangja.

– Értem – feleli a sárga angyal – Nem érezte, hogy gurul a kocsija? Majdnem koccant vele. A dudát sem hallotta?

– Vissza kell mennem – mondja az ötvenes nő, mintha egy csehovi drámában lenne, és megint felém kezd a kocsijával gurulni.

– Álljon már meg!!! – ordítunk rá egyszerre a fiatal lánnyal.

Phű, megáll.

– Elhagytam.... ....megyek – szófoszlányokat hallok az ötvenes nő beszédéből, a fiatal válaszait hallom jól.

– Jó, akkor segítek. Tegye egyesbe! Jó. Tekerje kicsit jobbra a kormányt! Jó. Most adjon egy kis gázt és óvatosan guruljon jobbra előre! ... Jó! Állj! Most tegye hátramenetbe....

Végig vezényeli a fiatal nő, az én megmentőm az ámokfutó nőt, hogy autójával ki tudjon állni a sorból és visszatolasson úgy, hogy semelyik közelében levő járműnek és élőlénynek ne legyen bántódása.

Hűha, vége!”, sóhajtok, mikor tisztes távolságra van tőlem, és végre biztonsággal elhagyom a parkolót.

Vezetés közben azon jár a fejem, hogyan kapott ez a nő jogosítványt? Pedig nem is volt annyira idős, hogy ennyire életveszélyesen vezessen. Egyszer nem nézett a visszapillantóba! És hogy nem hallotta a dudát?! Állítom, nem is gondolta, hogy neki szól. Bevezethetnék, hogy legalább két évente frissítő vizsgát kelljen tenni mindenkinek, akinek jogosítványa van. Aki pedig ekkor nem felel meg, elvenném a jogsiját és legalább tíz óra kötelező oktatásra írnám ki, ami után újból kellene vizsgáznia. Egészen hazáig füstölgök.

67 komment

"Továbbra is abba a kurva telefonba beszél"

2018/12/01. - írta: lafe blog

Zónázó vonaton ülök. Korán érkeztem, két perce állt be a vonat. Felszálltam és leültem az ablak mellé. Még huszonhat perc van az indulásig. Rengeteg időm van. Bedugom a fülesem és a telefonom a kedvenc rádióadómra hangolom. Előveszem az e-könyv olvasómat és folytatom a megkezdett krimit.

Mikor újra felneszelek, tele a vagon, az összes ülőhely foglalt és tömötten állnak, kényelmetlenül egymás aurájába nyomulva az emberek. Elindul a vonat. Pontosan. Kihúzom a fülesem és elteszem a könyvet. Le-leragadt a szemem, pedig izgalmas a krimi, de az év végi hajtás kifárasztott, nem tudom magam kialudni. Félek, elbóbiskolok, és nem szállok le, ahol kell. Meglepődöm a zsivajtól, mintha egy osztálykiránduláson levő diákok között lennék, pedig csak hazautazó dolgozó emberek vannak körülöttem és tanulók. Srégen előttem, a következő négyes ülés mellett egy babaarcú huszonegy-két éves forma lány áll és telefonon beszél. Nem hallom, mit, ahhoz nem áll elég közel hozzám, csak néha a nevetése hallatszik hozzám. Különösebben nem érdekel, csak valamerre néznem kell, az ablakon hiába nézek ki, koromsötét figyel vissza rám, néhol távoli fehér, sárga fények vonzzák a szemem, távoli házak kivilágított ablakai, villanyoszlopok lámpái. A lány mellett egy jóvágású, svájcisapkás öregúr ül.

Egyszer csak mond valamit fennhangon az öregúr a babaarcú lánynak. Hallom én, meg értem is, mit mond, de annyira furán veszi ki magát a dolog, hogy kell pár másodperc, míg felfogom.

– Ne beszéljen a fülembe! Forduljon másfelé! – mindezt hadarva, recsegve mondja, és még két-három hasonló mondatot.

Elsődjére a lány sem kapcsol, hogy hozzá beszélnek.

– Nem érti? Ne beszéljen a fülembe, forduljon másfelé!!! – Ezt már kifejezetten indulatosan mondja, szinte ütnek a szavai.

A lány arca pipacspirosra vált, szemei ijedtséget tükröznek, de nem fordul el és egy árva szóval nem válaszol, beszél tovább a telefonba.

Az emberek arcán meglepődés, kis félelem és kíváncsiság látható. Mindenki várja a jelenet folytatását, mert egészen biztos, hogy lesz, hiszen a lány változatlanul a fülére ragadt telefonnal, változatlan testtartásban cseveg tovább. Nem kell sokat várni.

– Nem hallja, amit kértem? Pedig szépen kértem. – A lány összerezzen, arca megint lángol – Fordítsa másfelé a fejét, pontosan a fülembe beszél! Nem érdekel, amiket mond! Nem-ér-de-kel!!!

A lány, mint, aki nem hallja, ugyanúgy beszél tovább, ám a szemén látni lehet, mindent pontosan hallott és értett.

Én ezt nem értem. Az öregúr háromszor is világosan kifejezte, mi zavarja, és mit kellene tenni, hogy a konfliktus véget érjen. Igaz, hogy nem veretes mondatokkal és csodálatosan barokkos stílusban fejezte ki magát, vagyis nem nevezhető kommunikációs gurunak, vagy nyelvzsonglőrnek, és túlságosan nem is körítette mondandóját, ám a lényeg, benne volt és még csak nem is volt igazából bántó. A lánynak kellene lépnie. Mondjuk, semmiből nem állna hátat fordítania az öregnek, és akkor nem beszélne a fülébe.

Úgy látom, mások is végigzongorázták magukban a helyzetet, és mindenkinek megvan a maga variációja a megoldására.

De a lány csak beszél és beszél az okostelefonjába, ugyanabban a testtartásban.

Igen, a szituáció közel sincsen a megoldáshoz, mert az idős férfi, ha már vette a fáratságot és konfliktusba keveredett a huszonévessel nem hagyja annyiban a maga igazát.

Így is van, a következő pillanatban, hirten felpattan, és a lány elé penderül. Az ifjú nő megretten, láthatóan hátrahőköl és egy-két másodpercig levegő után kapkod, de a telefonját nem szedi el a fülétől.

– Nem érti, hogy nem érdekel a barátnőjével folytatott diskurzusa? Háromszor kértem, hogy fordítsa el a fejét! A fülembe beszél!!! Ez – mutat a bal fülére – nem diktafon! Értse már meg, hogy nem a telefonbeszélgetését akarom megtiltani! Csak ne-beszéljen-a-fülembe!!!

A lány arca lobog, szeme retteg, de nem és nem válaszol. Semmit! Hanem továbbra is abba a kurva telefonba beszél, ugyanazzal a testtartással és hangtónussal. Igen, már engem is felidegesített a kompromisszumpasszív, falrahánytborsó viselkedése.

– Na, jó – mondja az agilis idős úr -, akkor én meg hangosan fogom az újságomat olvasni – és szorosan a lány előtt állva, fennhangon elkezdi felolvasni a kezében tartott sajtóterméket.

A lány idegesen nevet, és beszél és beszél a telefonjába.

Elképedve nézzük a szürreális jelenetet, mintha színházban lennénk. Ez a valóság show, nem a tévében sugárzottak!

Patthelyzet alakul ki, a lány egyazon testhelyzetben telefonál, az öregúr fennhangon felolvas – mind a ketten rossz érzésekkel teliek. Öt perc telik így el. Mi csak nézünk, mint a moziban.

Aztán leül az öreg, a lány változatlanul ugyanúgy beszél. A jelent varázsa elmúlik. Egy harmincas férfi az éppen jegelődött szituációba kiabál, de érződik, hogy csak úgy véli, tennie kell valamit, mert hiszen egy férfi egy vadidegen nővel vitatkozik és a gyengébbik nemnek segítségére kell lennie. Slussz. Az egészből ennyit fogott fel. Meg azt, hogy a babaarcúval bármikor szívesen beszélgetne, míg a kalapos öregúrral, hm, nem.

– Nem látja, hogy tumultus van? Tele a vonat! Ne hangoskodjon itt! – Ez az idős férfinak szólt.

Vagyis azt fejezte ki a lovagias érzésektől túlcsordult harmincas férfi: nem látod, te vén trotty, hogy nincsen elég hely ahhoz, hogy tündi-bündi arrébb menjen? És különben is!

Erre a babaarcú erőre kapott és végre hallatni kezdte a hangját.

– Maga egyszer csak kiabálni kezd velem! Hogy képzeli ezt? Maga arrogáns velem! – közben változatlanul a fülén van a mobilja.

Az öregúr nem válaszol. Hát… erre nincs is mit válaszolni. Nagyon sajnálom őt és idegesít a lány.

A kényes szituációt a következő állomás oldja meg. Kevesen szállnak le ott, és annál többen fel. Az ifjú nőnek arrébb kell mozdulnia, hogy helyet adjon két férfinak. Nézem őt. Továbbra is telefonál. Nézem a karakán idős férfit. Újságot olvas. Hm. A következő állomáson leszállok.

31 komment

Úgy válogatnak a szakik a kuncsaftok között, mint a finnyás kölykök

2018/09/28. - írta: lafe blog

Forrás: https://joszaki.blog.hu

A villamoson ülök egy négyes szék egyikén az ablak mellett. Velem szemben egy tagbaszakadt és egy cingár negyvenes ül, gondolom, mindenféléről beszélgetnek, nem hallom mikről, be van dugva a fülesem, zenét hallgatok.

Csörög a telefonom.

– Halló! Halló!... Ja… – Eszembe jut, hogy ezen a fülhallgatón nincsen mikrofon. – Igen, itt vagyok…

A feleségem volt az. A beszélgetés után már nem dugom vissza a fülesem.

Közben a velem szemben ülő cingár azt ecseteli, hogy madzagos redőnyei vannak és rojtosodni kezdett az egyik ablakán levőn a madzag, majd a külső borítása lefoszlott, így nem tudja felhúzni teljesen a redőnyt.

Na, ez egyáltalán nem érdekel.

Kifelé nézelődök az ablakon. Hatalmas a forgalom, lépésben haladnak az autók. Aztán a következő mondat csapja meg a fülem.

– …toudod, olyan ez, mint a  misionimposibele?

– Tessék? – kérdez vissza a tagbaszakadt.

– Toudod… a tomcruise film!

– Jah, az az izé, na, Lehetetlen üldözés, vagy mi a nyavalya a címe! Igen-igen, amikor mindig valami látványos hülyeséget csinál, hogy megmentse a világot! Neeem szeretem, nem tetszett…

Forrás: https://static.giantbomb.com

– Nem is a filmről akartam beszélni, ez csak egy hasonlat volt…

– Jah, aha…

De jó! Mintha egy mai modern magyar szoció darabot hallgatnék!

– Szóval felmentem a netre, és rákerestem a redőnyszerelésre… Felhívtam az elsőt, amit kiköpött a gugli. Mondom, mi a baj a redőny madzagjával, hogy mikor jönnének ki és mennyibe kerül. Erre az ipse aszongya, nem éri meg neki ez, ő komplett redőnyöket telepít cégeknek, hívjak mást.

– Na, neeee!

– Na, de ám! Képzeld el! De várjá’, hívtam a következőt. Neki is mondom a dolgokat. Mire visszakérdez, családi ház, vagy panel? Mondom, panel. Hányadik emelet? Mondom, hetedik. Erkély van? Nincs, mondom. Nem megyek ki, az baromi magas, macerás cserélni, és letette.

– Az eszem megáll!

– Ugye, nekem is?

Lelkesen jegyzetelek a telefonomba, egyre érdekesebb ez a párbeszéd!

– Nem adtam fel, nem is adhattam, mert a kisszobában, éppen a gyereknél krepált be a redőny, így sötét van ott. Hívtam a harmadikat. Újra elpfázom, mit akarok, meghallgat, aztán mondja, szabadságon vannak a kollégák. De várjon csak… elhallgat, s mondja máshogy, á, nem tudom vállalni, hívjon mást, és leteszi. Azt hittem, felrobbanok! Há’, mi van itt? Nem lehet egy kibaszott redőnyszerelésre embert találni? Most csináljam magam?

– Értesz hozzá?

– Frászt! Ezt csak úgy mondom.

– És mi lett?

– Hívtam a negyediket. Megint elpofázom a magamét, ez is meghallgat, aztán aszongya, lehet, hogy furán fog hangzani, amit mondani fogok… Na, bassza meg, gondolom, ez is elhajt a picsába. És folytatja, csak a következő hétfőre tudunk kimenni. (Hétfőn telefonáltam neki.) Csak ennyi?! Kérdezek vissza. Hogy jövő hétfőn jönnek? Elkezdtem nevetni, az ipse azt hitte, begolyóztam. Ne haragudjon mán, mondom, mikor kiröhögtem magam, de ez nekem smafu, akkor jöjjenek jövő hétfőn. Bediktáltam a nevem, címem, telefonszámom. Egy hétre rá megjöttek és megcsinálták, és gurtnit szereltek a be a madzag helyett, mert az tartósabb.

Nem semmi!”, gondolom, „Húsba vágó tapasztalat.” Elképesztő, hogy úgy válogatnak a szakik a kuncsaftok között, mint a finnyás kölykök! Mondjuk, valahol megértem őket. Az a kevés, aki nem ment ki külföldre dolgozni, vagy élni, monopólium helyzetbe került. Eszembe jut Az ember tragédiájából az eszkimó a tizennegyedik színben: „Könyörgök, hogy kevesb ember legyen, S több fóka.” Én pedig azért könyörgök, hogy több szakember legyen és kevesebb macera az elromlott háztartási berendezések és gépek javíttatásának a megszervezésével. Habár ez azt jelentené, hogy Magyarországon újra rend van. Jó lenne megélni!

Szólj hozzá!

A szülőknek kell megmondani, hogy mit tanítson a tanár

2018/09/17. - írta: lafe blog

Forrás: http://www.life.hu

Jön a metró, felszállok, mellettem egy harmincas férfi lép be, nagyon izgatottnak tűnik. A szemben levő ajtó elé állok be, s hátamat a nyílászárónak vetem. A harmincas, sportosan elegáns férfi is ide áll be, de ő a jobb oldalra. Előveszi farzsebéből a mobilját, és telefonálni kezd.

Én is előveszem a telefonomat, mikor beszálltam éreztem, hogy üzeneteim érkeztek. Közben a férfi mellettem lelkesen beszél. Olyan lelkesen és izgatottan, mintha az imént nézte volna meg a Star Wars x. részét. De nem, ennél izgalmasabb dologban volt része. Most volt először szülői értekezleten, és erről számol be felpörögve, lelkendezve, gondolom a nejének.

– Képzeld, én voltam egyedül apuka! Csak anyukák voltak! ... Értem, na... tudom, ha nem rugdostál volna el, akkor nem tapasztalom meg.

Más unalmasnak, vagy indulatosnak tartja a szülőit, mert megint ezt, meg ezt kell fizetni, mert már megint lehetetlen dolgot kér a tanárnő, mert megint nem a lényegről a beszél, ám az apuka egészen más szemszögből látja, számára egy nagy kaland volt az egész, egy hatalmas élmény.

Aranyos, de különösebben nem figyelek rá, belemélyedek a csetelésbe.

Arra kapom fel a fejem, hogy az apuka tónust vált.

– Nem lesz a gyereknek tesi, fizika és informatika tanára, mindannyian felmondtak. Szép mi? Mondjuk, a testnevelést túlélik a gyerekek, nem fognak lemaradni semmivel, de ott a fizika! Az informatikától sem félek… Ja! Képzeld el, miután az osztályfőnök elmondta ezeket, folytatta. Az igazgatónő megkeresett engem, mondta, mert tudta, hogy húsz évvel ezelőtt elvégeztem egy informatikai okj-s tanfolyamot, hogy vállaljam el az informatikai oktatást az osztályban. Én ezt a végzettségem azóta nem is használtam. Mindegy, én fogom az informatikát az osztálynak tartani. De szerintem, mondta, a gyerekek fognak nekem csupa újat mutatni. Erre idegesen nevetgélni kezdett. Gondoltam, viccelődik. Hiszen a mai gyerekek, már az anyatejjel szívják magukba a számítógépes tudást, folytatta. Egyébként bevallom, fogalmam sincs, mit fogok nekik tanítani. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy, kedves szülők, adjanak ötletet, mit tanítsak, vagyis mit szoktak oktatni hatodikban a diákoknak, és azt is, hogyan kellene ezt tennem.

Forrás: YouTube

Alig bírom magamba fojtani a nevetést. Ez olyan, mint egy kabaréjelenet. Mellette meg nem akarom elhinni, hogy ez tényleg így van. Jobbra az apuka ugyanígy érez, ahogy hallom.

– Én hangosan felnevettem, azt hittem, megint humorizál a tanárnő. És képzeld el, nem viccelt! Basszus, halálosan komolyan gondolta! Ilyen nincsen! Tényleg nekünk, szülőknek kellene ezt megmondani? Befizetek egy angol tanfolyamra és kijelenti a tanár, hogy ő nem is tud angolul, csak beugró és segítséget kér a kurzusra járóktól, hogyan is kell ezt csinálni?! Ilyenkor kiverem a balhét és visszakérem a pénzem. De itt a gimnáziumban, most mit tehetünk? Asztalt boríthatok az igazgatónál, de attól még nem lesz tanár, és a gyerekem sem tudom hirtelenjében másik iskolába átvinni. Ha nem a saját fülemmel hallom, akkor azt mondom, hogy ilyen nem létezik! De Én hallottam! Ez ma Magyarországon a helyzet?! Mi lesz így a gyerekekből? Te, Kati, ez nagyon rossz így!

Az apuka innentől kezdve letargikussá változik. Mondjuk, az elhangzottak után megértem. Az anyuka meg, ahogy az apa válaszadásából meg tudom ítélni, nem lepődött meg.

– Igen, valóban mondtad már… Jól van, na, igazad volt, hogy egyszer nekem kell szülőire mennem… De Kati, ez elképesztő! … Mindig ez volt? … Igen, mondtad már egy párszor, hogy nem százas az osztályfőnök… Ja, hogy egyben ő az osztály matek tanárja is? … Ne gúnyolj már! Tudtam, csak nem kötöttem össze a kettőt…

Így és hasonlóan folytatódik a beszélgetés, az apuka egymás után kapja feleségétől a hideget és a meleget, amiért nem folyt eddig bele a gyereke iskolai ügyébe. Hát most valóban mélyvízbe került! Húsbavágóan megtapasztalhatta a magyar oktatási valóságot. Néha valóban jó tudatlannak lenni, mert úgy nem fáj annyira a valóság.

Néhány megálló után leszáll az apuka, de a lelkes és gyermekien izgatott családapából a hírmondója sem maradt. Sajnálom őt.

18 komment

„Egy büdös, penészes szart teljesít jobban Magyarország!”

2018/09/12. - írta: lafe blog

Na, neee!”, gondolom, „Huszonöt perccel előbb érkeztem és még ez is!” Barátommal megbeszéltük, hogy beülünk valahova beszélgetni egy kicsit, és az imént hívott, hogy negyven percet késik. Egy kávézóban ülök, zsúfolásig tele van, az asztalkák pedig túl közel vannak egymáshoz. Mindegy, majd fogyasztok és olvasok. De úgy zúg a kávéház, mint egy méhkas.

Mellettem két negyvenes anyuka beszélget kávé és sütemény mellett. Nem akarom hallani diskurzusukat, de itt süketnek kellene ehhez lennem. Az egyik, egy molett, rövid melírozott hajú éppen panaszkodik.

– Múlt vasárnap költöztettük be Tomit (nem valódi neveket írok) a kollégiumba és már is összevesztem a nevelőkkel. Képzeld el, olyan ramaty állapotban van a szobájuk, hárman vannak együtt, hogy az katasztrofális!

A másik anyuka, vállig érő, vörös hajú, együtt érezve hallgatja barátnőjét, közben apró falatokat vág villájával a tortaszeletéből. Az egész teste tömény figyelem. Hirtelen közbevág, és egyik ismerősével kapcsolatban mond el hasonló esetet, mint amit a melírozott hajú asszony mesélt.

– Na, képzeld el – veszi vissza a szót a molett anyuka -, Tomi belépett, és nem bírta abbahagyni a köhögést. A zuhanykabin oldalán és végig a csempén tömény penészgomba tenyészet volt. Feri sem bírta, tudod, mennyire allergiás. Ez nagyon komoly légzőszervi problémákat idézhet elő. A szobában a falak fekete foltosak voltak a lecsapott szúnyogoktól, legalább két éve nem festették le, lejött a vakolat, csupa luk és kosz. A függöny lógott, nem volt felcsipeszelve. Mint egy hippitanya.

A vörös sopánkodik és átérzi a helyzetet.

– Mindent lefotóztam és a következő lendülettel mentem is panaszt tenni. Felvették a panaszom, teljesen egyet értettek velem, de semmit nem tehetnek.

– Nem mondod! De ugye nem hagytad annyiban?

– Úgy ismersz engem? Képzeld, kifakadt a gyerekfelügyelő! Elpanaszolta, hogy a kollégiumi igazgató iskolakezdés előtt nyolc nappal éppen ezért mondott le. Nagyon lelkiismeretes volt, de minden remek ötlete meghiúsult. Erre se adott pénzt, arra sem a kancellária, vagy egyszerűn nem válaszolt neki a kancellár. Nem vállalta így a felelősséget.

Huh, ez durva!”, gondolom, egyre jobban érdekel a történet, kíváncsi vagyok, tudtak-e valamit tenni.

– Felajánlottuk, hogy kifestünk és penésztelenítünk. Nagyon köszönik, ha megcsináljuk, de nem tudják az anyagköltséget kifizetni. Mindegy, a gyerek miatt múlt hét szombaton reggel bementünk Ferivel a kollégiumba és nekiestünk a szobának. Végül gletteltünk, penésztelenítettünk, fúgáztunk, festettünk és kitakarítottunk magunk után. Egy óra oda út, egy óra vissza... hat órát dolgoztunk... igen, nyolc óránkba került utazással együtt a szoba és a szaniterek rendberakása.

– Döbbenet! Ez nem normális! Magyarország jobban teljesít!

– Szart! Egy nagy büdös, penészes szart teljesít! jobban! Hol normális az, hogy havonta fizetünk a kollégiumért... ja, azt nem is mondtam, hogy nyáron kiadták a szobákat, hogy bevétele legyen a sulinak. Akkor miért nem fordították a koleszra a pénz egy részét? Ne haragudj, nem miattad lettem ideges, csak ez az egész felhúz.

Nagyon hangos az anyuka, dúlnak benne az indulatok. Messzemenőkig megértem, de még mennyire! A telefonjának csörgése akasztja meg panaszáradatát. Azon gondolkodom, miért megy az rosszul, ami jól is mehetne? Hiszen gyerekekről van szó, a jövő nemzedékéről, az utódainkról! Nem értem én ezt, miért nem lehet azt felfogni, ha nekik jó, akkor nekünk, szülőknek is jó? Egyszerű ez, nincs ebben semmi bonyolult.

A negyven perc késés helyett csak harminc perc lett és megérkezett a barátom. Az anyukák áttértek témában a férjükre, közben mi is elkezdtünk beszélgetni, továbbiakban nem figyelek az anyukákra.

107 komment

Vevőszolgálati terror az áruházban

2018/08/17. - írta: lafe blog

Beállok a sorba a vevőszolgálatnál, hogy érvényesítsem a powerbankra a garanciát. Egy alacsony, vörösruhás nő áll előttem a férjével. A nő egyfolytában beszél, a férje türelmesen hallgatja. Igen, nem és néha rövid vélemény hangzik el a férfi szájából. A női monológból azért sok érdekes dolog kiderül a számomra.

Például az, hogy míg a bevásárló központban vásároltam, leszakadt az ég. Felnézek, valóban úgy kopog az eső az üveg mennyezeten, hogy jégesőnek tűnik. Eddig is hallottam ezt a monoton, vad zörgést, de nem foglalkoztam vele. Aztán azt is megtudom, hogy a piros ruhás nő (nem mellesleg igencsak helyes) azért zúdult be a férjével az áruházba, mert elkapta a viharos eső, és gondolta, esernyőt vesz. Egy egyszerű, kinyithatósat választott, tényleg csak azért, hogy haza tudjanak menni a férjével. Csupán ezer forintba került. Azonban ahogy kinyitotta, a kezében maradt a nyele. Ezért állnak előttem sorban. És nem azért az ezer forintért, amibe került, hanem, mert - innen is jól látni - egy kétezer-ötszáz forintba kerülő, piros virágos másik ernyőért, amire, persze, ráfizetnek.

Ahogy elnézem, az egy ernyő mellé végül jócskán kerültek más áruk is a bevásárlókocsiba. Úgy fel vannak pakolva, mintha egy nagy vendégseregnek vásároltak volna.

– Jó napot kívánok! – mosolyog rá a vörös ruhás nő a huszonéves vevőszolgálatos lányra, és hosszan ecsetelve elmeséli a történetét, amit már hallottam, és hogy levásárolná a selejt esernyő árát.

A gumival összefogott hajú lány szó nélkül végighallgatja a sztorit, de közben már az esernyőért és a blokkért nyúl, hogy intézze, amit ezügyben intéznie kell. Konstatálja az ernyő hibáját, kontrollálja a blokkot, majd írni kezdi a jegyzőkönyvet.

– De tudja, én le szeretném vásárolni az árát...

– Tudom, tudom. Kiállítom a jegyzőkönyvet, visszakapja a termék ellenértékét és levásárolhatja.

– Ne haragudjon, látja, hogy meg vagyunk pakolva a férjemmel, mindent itt vásároltunk. Megkérhetném arra, hogy szólna az egyik munkatársánk, hogy hozza ide azt a virágos esernyőt? Itt kifizetem önnél.

– Odaadom a pénzt, bemennek az áruházba és megveszik.

– De ennyi csomaggal nem szeretnék újra bemenni és sorban állni a kasszánál...

– Én nem tudok az ernyőért menni, itt is sor van.

– Nem arra gondoltam, hogy maga menjen, hanem szóljon, legyen szíves, egy kollegájának. De az imént ezt is mondtam.

– Hívom a főnököt – zárja rövidre a beszélgetést a lány.

Kisvártatva megjelenik egy harmincas, igencsak zilált és űzött férfi.

– Igen? Mi a probléma? – fordul a piros ruhás nőhöz.

– Jó napot kívánok! – hangsúlyozza ki a mondatot a vevő – Nincsen probléma, csak az imént vettem egy ernyőt, ami azonnal elromlott, és arra kértem a munkatársát, hogy szóljon egy kollégájának, hogy hozza ide azt a virágosat, mert azt szeretném megvenni e helyett.

– Menjen be, és vegye meg! – mondja arrogánsan a főnök.

A vörös ruhás nő türelmesen újra elmondja, miért nem menne be.

– Mit képzel maga! Munkaerőhiány van, nincsen az ilyesmire ember! – förmed a nőre a férfi.

– Kikérem magamnak ezt a hangnemet! Maga itt a főnök?

– Aha.

– Kicsikém, hagyjad, bemegyek és megveszem az ernyőt... – fordul a nőhöz a férje diszkréten.

– Dehogy hagyom! Én szépen kértem az urat, ő meg úgy beszél velem, mint egy kutyával. Inkább a vásárlók könyvét kellene kérnem...

Mögöttem már türelmetlenek a sorban állók. Részemről a hölgyön ámulok, hogy milyen karakán, és voltaképpen igaza van. „Munkerőhiány... De durva ezt így élőben hallani, és nem csak a sajtóban olvasni!”, gondolom.

– Nnna, adja már azt a rohadt ernyőt! – fordul vissza hirtelen a vezető, mert elmenőfélben van, és erőszakosan kikapja a nő kezéből, majd eltrappol – Nesze! – nyomja a vevőszolgálatos lány kezébe, és meg sem áll - Majd értékcsökkentként eladjuk valaki másnak.

Kisvártatva újra megjelenik a vezető, nagy dirrel-dúrral hozza a virágos ernyőt, és a pultra csapja, mintha egy kiló hús lenne.

– Számlázd le neki – vakkantja oda a vevőszolgálatos lánynak, és már tovább is áll.

A piros ruhás nő elképedve és felháborodva néz utána. Én is így teszek. De az jut az eszembe, ez a szerencsétlen vezető is szaré’, húgyé’ dolgozik itt, kihajtják a belét, megbecsülése semmi, jövőképe nulla, mindenkiben csak az ellenséget látja, aki problémát okoz neki. Nem védeni akarom, de megértem azt az oldalt is. Nagyon szomorú ez, pedig mehetnének jobban is a dolgok ebben az országban.

Szólj hozzá!

A busz hőse, avagy vegzálás ülőhelyért

2018/07/20. - írta: lafe blog

Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/A_BKK_%C3%BCzemeltet%C5%91inek_j%C3%A1rm%C5%B1parkja

A buszra várok. Régóta ácsorgok a megállóban, fogytán a türelmem. Nem vagyok ezzel egyedül, tizenöt-húszan várakozunk. „Jönni fog egyáltalán busz?” Elhatározom, hagyom a csudába, s neki indulok, sétálok néhány megállót. Erre megjelenik a busz. Olyan ez, mint a dohányos, aki végre előveszi a cigarettáját, hogy rágyújtson, és ekkor azonnal jön a busz.

Lassan megnyugodva szállok fel. Persze telt ház van. Viszonylag jó helyen tudok megállni, még kapaszkodni is tudok. Mögöttem egy attraktív, választékosan öltözött ötvenes nő száll fel. Már a megállóban kiszúrtam, nem lehetett nem észrevenni. Az ajtó melletti kettes üléshez lép. Egy slampos, lefitymáló tekintetű nő ül közvetlenül az ablak mellett, a mellette levő ülésen nagy retikülje és egy telepakolt vászontáska foglalj a helyet. Megszólítja a vonzó ötvenes az ülő nőt.

– Ne haragudjon, ha szépen kérem, megtenné, hogy felszabadítja ezt a helyet? Le szeretnék ülni.

– Mit képzel? – böffen rá a nő – Menjen előrébb, van ott még hely.

A vonzó ötvenes meghökken a nyers elutasítástól, de nem hagyja magát.

– Valóban van hely, de sokat várakoztam a megállóban, nem szeretnék a tömegen átfurakodni. Kérném szépen, vegye az ölébe a csomagjait.

– Menjen a francba! Dehogy veszem az ölembe, kurva nehezek! – fröcsögi a nő.

– Ne haragudjon, én kétszer is szépen kértem önt, mire maga minősíthetetlen hangnemet enged meg magának.

Mi lesz ennek a vége?!

– Jaj, de kényes...

A többit nem értem, se a jólszituált hölgy válaszát, mert megszólal a hangszóró és egy kedves női hang a következő megállót közli. A folytatást ellenben annál jobban lehet hallani.

– Én éves bérletet vettem. Tudja milyen kurva drága volt? Nekem jogom van itt ülni a cuccaimmal együtt.

– Az éves bérlete kettő helyre szól?

Erre felröhög mellettem egy kopaszodó férfi.

Forrás: https://hir.ma/tag/sv%C3%A9dorsz%C3%A1g+busz

– Vagy poggyászkiegészítő bérlete van? – folytatja az álló nő.

Erre egy káromkodás az ülő nő részéről a válasz, de már látszik rajta, hogy megtört a jég, mert még elmormog ugyan néhány cifraságot, azonban az ölébe cibálja a cókmókját.

Az udvarias hölgy helyet foglal. De még nem fejeződik be a történet.

A slampos nő morog, szúrós tekintettel a mellette ülő asszonyra néz látványosan és úgy mocorog, hogy közben lökdösi ülőhelyszomszédját. Aztán oda-oda szól neki csípősen.

– Na, most örül? Nem nyomja a valagát a szék?

Az attraktív hölgy megpróbál tudomást sem venni róla. De a kötekedő tesz róla, hogy ez ne sikerüljön neki. Aztán csak elege lesz belőle és felháborodottan a piszkálódóhoz fordul.

– Ha nem hagyja abba a zaklatásomat, hívom a rendőrséget!

– Zaklatááás! Maga hülye! Nem vagyok leszbi!

Felkapom a fejem. Környezetem ugyanezt teszi. „Vajon, mi fog történni?” – látom az emberek tekintetében a kérdést és bennem is ez merül fel.

A slampos nő nem ijed meg, elkezd rosszindulatúan nevetni. Látszik az attraktív hölgyön, hogy már teljesen oda a lelki nyugalma, csupán magára erőlteti a hidegfejű udvariasságot. Remegő kézzel előkapja ridiküljéből a telefonját és tárcsáz. A mellette ülő nő láthatóan megszeppen, habár még nagy mellénnyel továbbra is durvaságokat magyaráz neki.

– Halló, jó napot kívánok! Egy zaklatást szeretnék bejelenteni, és én vagyok az áldozat.

Azt veszem észre, hogy süket csönd van a buszon, mindenki a telefonáló asszonyt nézi, vagy hallgatja. Most ébredtek rá, hogy tényleg nem blöffölt, pedig, bevallom, azt gondoltam, valóban a rendőrséget hívta fel. Eléggé hosszan elbeszélget az ügyeletes rendőrrel. Fennhangon minden szavát elismétli telefonpartnerének. A mellette ülő nő jól láthatóan egyre rosszabbul érzi magát, mereven kifelé néz az ablakon keresztül.

A telefonbeszélgetés lényege, hogy ameddig tettlegesség nem történik, csak szóbeli inzultus, addig nem szállhatnak ki a rendőrök, de ha ez megesne, akkor azonnal telefonáljon, és hamar ott lesznek.

Mikor leteszi a telefont, látszik rajta a győzedelmes jó érzés, hogy kiosztott egy alpári nőszemélyt, megnyerte a csatát. Bevallom én is jól érzem magam, ez jó mulatság, női munka volt. Hányszor, de hányszor utazik egy ilyen, több ülőhelyen elterpeszkedő trampli nő, paraszt férfi, aki tojik mások fejére és a zsúfoltság ellenére se veszi ölébe a maga mellett levő háti táskáját, vagy egyéb odahányt holmiját. Igaza volt a vonzó hölgynek, ennek a busznak a hősének, ezúton gratulálok neki!

 

44 komment

„Az instán van az igazi élet!”

2018/06/04. - írta: lafe blog

Forrás: https://smallbiztrends.com/2017/04/instagram-post-ideas.html

Már megint egy álmos napvég. Nincs ülőhely a villamoson, sebaj, állva is tudok már aludni. Kicsit beljebb megyek a kocsiban, megkapaszkodok és lehunyom a szemem.

Arra neszelek, hogy közvetlenül mellettem két nő harsányan beszélget. Résnyire kinyitom a szemem, hogy megnézzem magamnak a hangoskodókat. Tizenéves lányok, tizenhat-tizenhét évesek lehetnek. Nagyon harsányak, mintha diszkóban lennének, ahol túl kell kiabálni a zenét. Újra lehunyom a szemem és próbálok kikapcsolni.

Csak nem sikerül a lányok mellett. Az Instagramról beszélgetnek. Az insta így, az insta úgy, blabla… Nem érdekel. Különben is használni kell az Instagramot, nem csevegni róla. „Csak azért is lemegyek alfába!”, határozom el magam. Arra eszmélek, hogy az egyik lány sokadjára azt mondja: - ...nézd meg, fent van, ott láthatod. „Mi az isten nyilát?”, gondolom mérgesen.

– Ne csináld már, meséld el... – kérleli az egyik lány a másikat.

– Jaj, hagyjál már, ott van fent minden, nézd meg. Írtam is róla a blogomban.

– Naaaa...

– Nem fogom még egyszer elmondani, ott az insta. Sokadjára mondom, fel-tet-tem.

Ez így megy egy jó darabig, míg végre abbahagyják a huzavonát. Ismét kezdek ellazulni, amikor megint hallom.

– Jaj, ne mááár! Olyan izé vagy! Most miért nem mondod el?

„Tiszta óvoda!”

– Már egyszer elmondtam. Nézd meg az instán. Mindent kitettem, még Vivi is látta. Harmincöten lájkolták. Az instán van az igazi élet!

– De mondd már el, hogy mi volt Tomival! Beszélgettetek a Margitszigeten...ééés?

– Ja, dumáltunk, megittunk egy sört, egészen a zenélő szökőkútig elsétáltunk.... De már mondtam… Nem fárasztom magam. Tíz képet raktam fel az instára! Nézd meg ott, le is írtam a blogomban, mi volt. Ne nyaggass már!

Forrás: https://librarius.hu/2017/01/24/szelfizz-es-allits-ki-kozosen-rembrandttal-vagy-obamaval/

Na, ne!”, most esett le, ez a tini a helyett, hogy elmesélné, vagy még egyszer elmesélné, hogyan pasizott be, mindenáron az Instagramra akarja felzavarni a barátnőjét, hogy nézze meg ott, mi történt kettőjük között. „Nem hiszem el!” És a randi? Hogyan zajlhatott a randi? „Várjál, itt álljunk meg egy kicsit, lövök egy szelfit. Itt is álljunk meg, itt is szelfiznünk kell.” Talán egyből fel is lőtte az instára, vagy még a fészre is, sőt még némi magyarázó szöveget is írt meg egy csomó #-es szót, hogy minél többen rátalálhassanak a posztjára. Szép kis randi lehetett! Habár ha a lány így, akkor a fiú is biztos úgy. Megtalálta a zsák a foltját. Hát, igen, XXI. század, új generáció.

– ...itt van, nézd meg... Hát nem cuki? Rögtön akkor fel is raktam – mutatja telefonját.

„Nnna, csak ráhibáztam! A randi alatt sebtiben feltolta az instára a fotókat.”

Igen, kinyitottam a szemem, nem álltam meg, hogy rájuk ne csodálkozzak, hogy meg ne nézzem őket újra magamnak.

Nagyon más generáció! De nem hiszem, hogy ez a trend egészséges lenne, hasznos az életképes kapcsolatokra nézve. De tudja nyavalya, lehetnek kivételek. És különben is, fiatalság bolondság.

– De szupi! – lelkendezik a bejegyzéseket nézegető lány – De arik vagytok!

Ez már akár két, számomra, normál tinilány beszélgetése is lehetne (az is). Azt nem értem, hogy miért nem ezzel, a fotók, vagy posztjai megmutogatásával kezdte a tinédzser az egészet, minek kellett megállókon keresztül aggyoznia a lányoknak? Ennyire istamániásnak lenni! Mindegy, legalább már nem azt kel hallgatnom, hogy „hagyjál, nézd meg az instán, nézd meg az instán”. Különben is, le kell szállnom. Csak még az a kérdés maradt meg bennem, hogy személyes találkozónál, miért nem tudtak ezek a lányok tisztességesen, úgy isten igazából beszélgetni? Trend.

 

Szólj hozzá!

Hungarikum a magyar jegykezelő készülék

2018/05/25. - írta: lafe blog

Forrás: https://www.youtube.com/watch?v=40K7AY9ztMw

A végállomáson szállok fel a villamosra, bőven van ülőhely, alig vannak utasok. Kényelmesen lehet helyet választani, most jólesik leülni. De nem telik bele öt perc, s a szokásos full house alakul ki.

Felszáll három japán turista. Egy negyvenes férfi és nő, gondolom, házaspár és a tizenéves lányuk. Tipikus japán turisták. Az apuka fehér rövidnadrágban van hátizsákkal a hátán, a felesége színes blúzban és rövidnadrágban, a lányuk pedig mintha egy japán animációs filmből lépett volna elő. Mindhármójuk nyakában fényképezőgép fityeg. Beszélgetnek, nevetgélnek és megállnak balra az ajtótól.

Aztán mond valamit gyorsan az anyuka, és a férje hátizsákjának a zsebében kezd el kotorászni. Előszed három vonaljegyet. A lányuk nevetgélve rácsodálkozik a jegyekre. A nő megint mond valamit a férjének, utána mind a ketten körbenézegetnek a villamosban. „Biztos a jegykezelő készüléket keresik”, gondolom. Pedig éppen az előtt állnak. A lány veszi észre, és nevetve, csacsogva rámutat, hogy a szülei is rájöjjenek, az a piros fém az, amit keresnek. Erre egyszerre kezdenek el nevetni mind a hárman. Aztán elmélyülten, pergő nyelvvel beszélgetni kezdenek valamiről. Amikor az anyuka elölről, hátulról megnézi a készüléket, rájövök, hogy a kezelésére próbálnak rájönni. Használati útmutatót kereshet, de az nincsen ráragasztva az egyszerű szerkezetre. Csodálkozom, hogy beletörik a bicskájuk, de látom, más utastársam is őket nézi. Igen, nézünk, mint a moziban, mert érdekesek, mert mások, mert addig is van mivel foglalkozni, míg elindul a villamos.

Egyszer csak az anyuka óvatosan belehelyezi a jegyet a készülék tetején található nyílásba. „Rájött!”, ujjongok magamban, de látom, többen is felderülnek körülöttem. Ez az igazi valóság show, nem a tévécsatornákon közvetítettek! Tovább alakul a szituáció.

Forrás: https://www.bkv.hu/hu/web_shop/termekeink/185?/hu/web_shop/termekeink/185

Sebesen mondd valamit a lány, és kiveszi a jegyet a nyílásból, s a számokat tartalmazó felével helyezi vissza. „Ez az!”, örvendek megint a sikerüknek. De ekkor már eszembe jut, mit csinálok én, itt figyelem őket, mintha csak szafarin lennék, a helyett, hogy odamennék segíteni nekik? „Más is így tesz, mint én?

Kíváncsian körbenézek. Jól gondoltam, már mindenki a produkciójukat figyeli elmélyült érdeklődéssel, de senki nem mozdul. Úgy döntök, én is várok még. Nagyon érdekel, rájönnek-e a szerkezet kezelésére, hiszen roppant egyszerű, mondhatni primitív gép.

Közben az anyuka csak nézi a jegylyukasztót, és egyébként nem csinál semmit. „Sültgalambra vár? Nem.” Rájövök, arra vár, hogy magától működjön a készülék. De természetesen nem történik semmi. Összenéznek a férjével. Erre a férfi közelebb hajol a piros fémszerkezethez, és tüzetesen megvizsgálja. Közben az asszony bizonytalanul megnyomja a jegykezelőn az egyik csavart. Aztán a másikat. Semmi. Utána a férj finoman megérinti, majd végigsimítja a készüléket, hátha szenzoros. Persze nem az.

Egyre tanácstalanabbak.

Na, ekkor már azért felpattanok, hogy a segítségükre siessek, ám megelőz egy huszonéves lány, aki közvetlenül mellettük áll. Ismét, gyorsan, kíváncsian körbenézek.

Több ember tátott szájjal ámul a japánokon, mások elmélyülten bámulják őket, megint mások jóindulatúan mosolyognak az orruk alatt. Távol-keleti látványosság lett a japán turista család.

Mindeközben a huszonéves lány elmagyarázza angolul, hogy egyszerűen csak lefele kell húzni a fekete műanyagot, amibe belehelyezték a jegyet, és közben el is végzi a mozdulatot. A japánok nagyon elámulnak ezen, aztán egyszerre kezdenek el nevetni. Mókásak, én is mosolygok. Hajlonganak és megköszönik angolul a lány segítségét. A tinilány izgatottan kikapja a nyílásból a kilyukasztott menetjegyet, és nevetve a lyukakra csodálkozik. A következő jegykezelést ő végzi el. A harmadikat az anyuka. Az apuka gyorsan kezébe kapja a fényképezőgépét, és lefotózza neje jegylyukasztását, utána nyomban újra kattint, a jegykezelőt kapja le magában. Nagyon élvezik a helyzetet, mintha csak egy tömegközlekedési workshopon lennének. Aranyosak.

Azon gondolkodom, hogy Japánban én is így járnék az ő villamosukon, mint ők itt Magyarországon a miénken? Ott állnék tanácstalanul a feltehetően futurisztikus jegykezelőjük előtt, és azon tanakodnék, miképpen kell használni? Az is lehet, hogy fel sem ismerném, mert nem gondolnám, hogy az a hipermodern szerkezet a jegykezelő. Vajon a japánok is néznének engem, mint valami cirkuszi látványosságot, vagy rögtön a segítségemre sietnének? De az is lehet, hogy ott a jegyérvényesítőre ki van írva angolul (is), hogyan kell használni, és nem jutnék el a közszereplésig. Hm, érdekes, nem gondoltam volna, hogy a magyar, hagyományos jegykezelő készülék egy Hungarikum. Pedig bizony az.

26 komment

Iskolai étkeztetés – Szart eszik a gyerekem

2018/04/27. - írta: lafe blog

Forrás: https://www.pecsma.hu/wp-content/uploads/2015/09/ank-hungast-gyerek%C3%A9tkeztet%C3%A9s-hl06.jpg

Beülök a mekibe, a fiamat várom. Egy eszpresszót kérek egy kis pohár narancslével. Most pocsék a kávé. Nem mindegy, hogy ki készíti. Nem látom a szőke huszonéves lányt, egy vörös szolgál ki. De nem olyan rossz, mint tíz éve, mikor csak hosszú kávéjuk volt. Pozitív irányba változott a minőség és a kínálat. Ám ezt csak zárójelben jegyzem meg, mert tudom, nem ez a profiljuk.

Egy háromtagú család ül le mellém a szomszédos asztalhoz. Anya, apa és tizenkét-tizenhárom éves forma fiúk. Eleinte nem érdekelnek, csak konstatálom jelenlétüket. A szülők a gyereket kérdezik ki felváltva, hogy hogyan telt a napja.

– Jaj, apa, ne! Tényleg ne!

„Mit ne?”, teszem fel magamban a kérdést. Nagyon ellenkezik a kisfiú.

– Mondtam, hogy ne! Biztosan nem.... – pont a lényeget nem értem.

Kíváncsi vagyok, mit nem akar a gyerek, odafigyelek a családi beszélgetésre.

– De akkor mit fogsz enni? – teszi fel az apa a kérdést.

– Nem tudom... Megoldom...

– Azt is lehet, hogy több pénzt adunk neked, és a tanítás után veszel magadnak a suli mellett egy bolognait... – kezd el ötletelni az anya – Nem jó.... Nem lesz rá időd, akkor késel a zongoráról, vagy a szolfézsról. Akkor, amikor haza érsz... Az sem jó.... Akkor meg öt óráig nem eszel semmit. Nem jó ez sehogy.

– Megoldás lenne, ha otthonról vinnél meleg ételt.... – kezd el ötletelni az apa is - Megromlik. Nem teheted be a konyha hűtőjébe? Nem, biztosan nem. Különben is a mikrót is használnod kellene. Nem marad más, mégis csak az iskolában ebédelsz, és befizetem az étkezési díjat.

Közben magamtól is kitaláltam, hogy mi a szituáció. Meglep, hogy egy családnak sok egyéb apró-cseprő gondja mellett a gyerek étkezéséről is vitadélutánt kell tartania, és nem azért, mert nincs rá elég pénzük.

– Apa, ne! Értsd meg, nem eszem bent! Biztosan nem! Ehetetlen a kaja, moslék. Hidd el, másnak is ez a véleménye. Nem tudom megenni.

– De miért? Az íze rossz, vagy a kinézete, vagy mindkettő?

– Undorító. Semmi íze nincsen, vagy olyan gusztustalan, hogy hányingerem van tőle. Tényleg senki nem eszi meg. Molly kutyánk se enné meg, pedig ő aztán mindent megeszik – neveti el magát.

– Semmit nem szoktál a suliban enni? Egyik étel sem ehető? – kérdezi döbbenten az apa.

A gyerek csak a fejét rázza.

Forrás: https://igx.4sqi.net/img/general/200x200/15774144_ukE_EbiVAYnJ5TAlzGVoM8Zx-wFmp2ZAjR8QP9ImtqM.jpg

– Jó reggelt! Erről beszéltem neked! – mondja csípősen az anya – Eddig nem figyeltél? Azt mondtam neked, hogy ki kell találnunk valamit a gyerek étkezésére.

– De anya, nekem jó az, ha haza megyek és akkor eszem....

– Dehogy jó! Akkor hat-hét órán keresztül nem eszel semmit.

– Mi lenne, ha több szendvicset pakolnánk neki? – veti fel az apa.

– Hogy gondoltad?! Így is kettőt kap, megy egy almát, vagy túró rudit, vagy egyéb kísérőt! Mennyit vigyen? Hat szendvicset minden nap?! Belefullad a szendvicsekbe! Meleget kellene ennie!

– Ez nem normális dolog, hogy mi itt a gyerek napi meleg étkezésén vitázunk! – fakad ki az apa – Hiszen csak annyinak kellene lennie, hogy befizetjük azt a rohadt ebédpénzt, ami így, a semmire igen sok!, és a gyereknek meg csak ennie kellene a finom ételből! Vigyél sót.

– Apa! Értesd már meg, hogy szar a kaja!

– Hogy beszélsz!?

– Nem azon kellene fennakadnod, hogy hogyan beszél a gyerek, hanem azon, hogy hét órán keresztül nem eszik semmit!

Huh, ez tényleg őrület! Az én gyerekem is panaszkodik a vacak iskolai kosztra. Az a szerencsénk, hogy nem válogat....„a szart is megeszi!”, fejezem be félhangosan a magamban elkezdett gondolatomat döbbenten. „Atya világ! A gyerekeinkről van szó!” Eszembe jut egy mondat: „Az vagy, amit megeszel.”, és még rosszabbul érzem magam. Én ebédidőben kimegyek kínait enni, vagy giroszozni, avagy egyebet. De a gyerekem, az iskolás gyerekek nem tehetik meg. Ráadásul befizetik a szülők az étkezési díjat a nagy semmiért, mert nem eszik a gyerekük, vagy megeszi a megehetetlent.... Így is rossz, úgy is rossz.

Közben már készülődik mellettem a család. Sajnos lemaradtam arról, hogy milyen megoldást találtak a problémára, pedig érdekelt volna. Szerintem semmilyet.

Kérdezem én: mi a megoldás?

196 komment