Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/A_BKK_%C3%BCzemeltet%C5%91inek_j%C3%A1rm%C5%B1parkja

A buszra várok. Régóta ácsorgok a megállóban, fogytán a türelmem. Nem vagyok ezzel egyedül, tizenöt-húszan várakozunk. „Jönni fog egyáltalán busz?” Elhatározom, hagyom a csudába, s neki indulok, sétálok néhány megállót. Erre megjelenik a busz. Olyan ez, mint a dohányos, aki végre előveszi a cigarettáját, hogy rágyújtson, és ekkor azonnal jön a busz.

Lassan megnyugodva szállok fel. Persze telt ház van. Viszonylag jó helyen tudok megállni, még kapaszkodni is tudok. Mögöttem egy attraktív, választékosan öltözött ötvenes nő száll fel. Már a megállóban kiszúrtam, nem lehetett nem észrevenni. Az ajtó melletti kettes üléshez lép. Egy slampos, lefitymáló tekintetű nő ül közvetlenül az ablak mellett, a mellette levő ülésen nagy retikülje és egy telepakolt vászontáska foglalj a helyet. Megszólítja a vonzó ötvenes az ülő nőt.

– Ne haragudjon, ha szépen kérem, megtenné, hogy felszabadítja ezt a helyet? Le szeretnék ülni.

– Mit képzel? – böffen rá a nő – Menjen előrébb, van ott még hely.

A vonzó ötvenes meghökken a nyers elutasítástól, de nem hagyja magát.

– Valóban van hely, de sokat várakoztam a megállóban, nem szeretnék a tömegen átfurakodni. Kérném szépen, vegye az ölébe a csomagjait.

– Menjen a francba! Dehogy veszem az ölembe, kurva nehezek! – fröcsögi a nő.

– Ne haragudjon, én kétszer is szépen kértem önt, mire maga minősíthetetlen hangnemet enged meg magának.

„Mi lesz ennek a vége?!”

– Jaj, de kényes...

A többit nem értem, se a jólszituált hölgy válaszát, mert megszólal a hangszóró és egy kedves női hang a következő megállót közli. A folytatást ellenben annál jobban lehet hallani.

– Én éves bérletet vettem. Tudja milyen kurva drága volt? Nekem jogom van itt ülni a cuccaimmal együtt.

– Az éves bérlete kettő helyre szól?

Erre felröhög mellettem egy kopaszodó férfi.

Forrás: https://hir.ma/tag/sv%C3%A9dorsz%C3%A1g+busz

– Vagy poggyászkiegészítő bérlete van? – folytatja az álló nő.

Erre egy káromkodás az ülő nő részéről a válasz, de már látszik rajta, hogy megtört a jég, mert még elmormog ugyan néhány cifraságot, azonban az ölébe cibálja a cókmókját.

Az udvarias hölgy helyet foglal. De még nem fejeződik be a történet.

A slampos nő morog, szúrós tekintettel a mellette ülő asszonyra néz látványosan és úgy mocorog, hogy közben lökdösi ülőhelyszomszédját. Aztán oda-oda szól neki csípősen.

– Na, most örül? Nem nyomja a valagát a szék?

Az attraktív hölgy megpróbál tudomást sem venni róla. De a kötekedő tesz róla, hogy ez ne sikerüljön neki. Aztán csak elege lesz belőle és felháborodottan a piszkálódóhoz fordul.

– Ha nem hagyja abba a zaklatásomat, hívom a rendőrséget!

– Zaklatááás! Maga hülye! Nem vagyok leszbi!

Felkapom a fejem. Környezetem ugyanezt teszi. „Vajon, mi fog történni?” – látom az emberek tekintetében a kérdést és bennem is ez merül fel.

A slampos nő nem ijed meg, elkezd rosszindulatúan nevetni. Látszik az attraktív hölgyön, hogy már teljesen oda a lelki nyugalma, csupán magára erőlteti a hidegfejű udvariasságot. Remegő kézzel előkapja ridiküljéből a telefonját és tárcsáz. A mellette ülő nő láthatóan megszeppen, habár még nagy mellénnyel továbbra is durvaságokat magyaráz neki.

– Halló, jó napot kívánok! Egy zaklatást szeretnék bejelenteni, és én vagyok az áldozat.

Azt veszem észre, hogy süket csönd van a buszon, mindenki a telefonáló asszonyt nézi, vagy hallgatja. Most ébredtek rá, hogy tényleg nem blöffölt, pedig, bevallom, azt gondoltam, valóban a rendőrséget hívta fel. Eléggé hosszan elbeszélget az ügyeletes rendőrrel. Fennhangon minden szavát elismétli telefonpartnerének. A mellette ülő nő jól láthatóan egyre rosszabbul érzi magát, mereven kifelé néz az ablakon keresztül.

A telefonbeszélgetés lényege, hogy ameddig tettlegesség nem történik, csak szóbeli inzultus, addig nem szállhatnak ki a rendőrök, de ha ez megesne, akkor azonnal telefonáljon, és hamar ott lesznek.

Mikor leteszi a telefont, látszik rajta a győzedelmes jó érzés, hogy kiosztott egy alpári nőszemélyt, megnyerte a csatát. Bevallom én is jól érzem magam, ez jó mulatság, női munka volt. Hányszor, de hányszor utazik egy ilyen, több ülőhelyen elterpeszkedő trampli nő, paraszt férfi, aki tojik mások fejére és a zsúfoltság ellenére se veszi ölébe a maga mellett levő háti táskáját, vagy egyéb odahányt holmiját. Igaza volt a vonzó hölgynek, ennek a busznak a hősének, ezúton gratulálok neki!

Forrás: https://smallbiztrends.com/2017/04/instagram-post-ideas.html

Már megint egy álmos napvég. Nincs ülőhely a villamoson, sebaj, állva is tudok már aludni. Kicsit beljebb megyek a kocsiban, megkapaszkodok és lehunyom a szemem.

Arra neszelek, hogy közvetlenül mellettem két nő harsányan beszélget. Résnyire kinyitom a szemem, hogy megnézzem magamnak a hangoskodókat. Tizenéves lányok, tizenhat-tizenhét évesek lehetnek. Nagyon harsányak, mintha diszkóban lennének, ahol túl kell kiabálni a zenét. Újra lehunyom a szemem és próbálok kikapcsolni.

Csak nem sikerül a lányok mellett. Az Instagramról beszélgetnek. Az insta így, az insta úgy, blabla… Nem érdekel. Különben is használni kell az Instagramot, nem csevegni róla. „Csak azért is lemegyek alfába!”, határozom el magam. Arra eszmélek, hogy az egyik lány sokadjára azt mondja: - ...nézd meg, fent van, ott láthatod. „Mi az isten nyilát?”, gondolom mérgesen.

– Ne csináld már, meséld el... – kérleli az egyik lány a másikat.

– Jaj, hagyjál már, ott van fent minden, nézd meg. Írtam is róla a blogomban.

– Naaaa...

– Nem fogom még egyszer elmondani, ott az insta. Sokadjára mondom, fel-tet-tem.

Ez így megy egy jó darabig, míg végre abbahagyják a huzavonát. Ismét kezdek ellazulni, amikor megint hallom.

– Jaj, ne mááár! Olyan izé vagy! Most miért nem mondod el?

„Tiszta óvoda!”

– Már egyszer elmondtam. Nézd meg az instán. Mindent kitettem, még Vivi is látta. Harmincöten lájkolták. Az instán van az igazi élet!

– De mondd már el, hogy mi volt Tomival! Beszélgettetek a Margitszigeten...ééés?

– Ja, dumáltunk, megittunk egy sört, egészen a zenélő szökőkútig elsétáltunk.... De már mondtam… Nem fárasztom magam. Tíz képet raktam fel az instára! Nézd meg ott, le is írtam a blogomban, mi volt. Ne nyaggass már!

Forrás: https://librarius.hu/2017/01/24/szelfizz-es-allits-ki-kozosen-rembrandttal-vagy-obamaval/

„Na, ne!”, most esett le, ez a tini a helyett, hogy elmesélné, vagy még egyszer elmesélné, hogyan pasizott be, mindenáron az Instagramra akarja felzavarni a barátnőjét, hogy nézze meg ott, mi történt kettőjük között. „Nem hiszem el!” És a randi? Hogyan zajlhatott a randi? „Várjál, itt álljunk meg egy kicsit, lövök egy szelfit. Itt is álljunk meg, itt is szelfiznünk kell.” Talán egyből fel is lőtte az instára, vagy még a fészre is, sőt még némi magyarázó szöveget is írt meg egy csomó #-es szót, hogy minél többen rátalálhassanak a posztjára. Szép kis randi lehetett! Habár ha a lány így, akkor a fiú is biztos úgy. Megtalálta a zsák a foltját. Hát, igen, XXI. század, új generáció.

– ...itt van, nézd meg... Hát nem cuki? Rögtön akkor fel is raktam – mutatja telefonját.

„Nnna, csak ráhibáztam! A randi alatt sebtiben feltolta az instára a fotókat.”

Igen, kinyitottam a szemem, nem álltam meg, hogy rájuk ne csodálkozzak, hogy meg ne nézzem őket újra magamnak.

Nagyon más generáció! De nem hiszem, hogy ez a trend egészséges lenne, hasznos az életképes kapcsolatokra nézve. De tudja nyavalya, lehetnek kivételek. És különben is, fiatalság bolondság.

– De szupi! – lelkendezik a bejegyzéseket nézegető lány – De arik vagytok!

Ez már akár két, számomra, normál tinilány beszélgetése is lehetne (az is). Azt nem értem, hogy miért nem ezzel, a fotók, vagy posztjai megmutogatásával kezdte a tinédzser az egészet, minek kellett megállókon keresztül aggyoznia a lányoknak? Ennyire istamániásnak lenni! Mindegy, legalább már nem azt kel hallgatnom, hogy „hagyjál, nézd meg az instán, nézd meg az instán”. Különben is, le kell szállnom. Csak még az a kérdés maradt meg bennem, hogy személyes találkozónál, miért nem tudtak ezek a lányok tisztességesen, úgy isten igazából beszélgetni? Trend.

Forrás: https://www.youtube.com/watch?v=40K7AY9ztMw

A végállomáson szállok fel a villamosra, bőven van ülőhely, alig vannak utasok. Kényelmesen lehet helyet választani, most jólesik leülni. De nem telik bele öt perc, s a szokásos full house alakul ki.

Felszáll három japán turista. Egy negyvenes férfi és nő, gondolom, házaspár és a tizenéves lányuk. Tipikus japán turisták. Az apuka fehér rövidnadrágban van hátizsákkal a hátán, a felesége színes blúzban és rövidnadrágban, a lányuk pedig mintha egy japán animációs filmből lépett volna elő. Mindhármójuk nyakában fényképezőgép fityeg. Beszélgetnek, nevetgélnek és megállnak balra az ajtótól.

Aztán mond valamit gyorsan az anyuka, és a férje hátizsákjának a zsebében kezd el kotorászni. Előszed három vonaljegyet. A lányuk nevetgélve rácsodálkozik a jegyekre. A nő megint mond valamit a férjének, utána mind a ketten körbenézegetnek a villamosban. „Biztos a jegykezelő készüléket keresik”, gondolom. Pedig éppen az előtt állnak. A lány veszi észre, és nevetve, csacsogva rámutat, hogy a szülei is rájöjjenek, az a piros fém az, amit keresnek. Erre egyszerre kezdenek el nevetni mind a hárman. Aztán elmélyülten, pergő nyelvvel beszélgetni kezdenek valamiről. Amikor az anyuka elölről, hátulról megnézi a készüléket, rájövök, hogy a kezelésére próbálnak rájönni. Használati útmutatót kereshet, de az nincsen ráragasztva az egyszerű szerkezetre. Csodálkozom, hogy beletörik a bicskájuk, de látom, más utastársam is őket nézi. Igen, nézünk, mint a moziban, mert érdekesek, mert mások, mert addig is van mivel foglalkozni, míg elindul a villamos.

Egyszer csak az anyuka óvatosan belehelyezi a jegyet a készülék tetején található nyílásba. „Rájött!”, ujjongok magamban, de látom, többen is felderülnek körülöttem. Ez az igazi valóság show, nem a tévécsatornákon közvetítettek! Tovább alakul a szituáció.

Forrás: https://www.bkv.hu/hu/web_shop/termekeink/185?/hu/web_shop/termekeink/185

Sebesen mondd valamit a lány, és kiveszi a jegyet a nyílásból, s a számokat tartalmazó felével helyezi vissza. „Ez az!”, örvendek megint a sikerüknek. De ekkor már eszembe jut, mit csinálok én, itt figyelem őket, mintha csak szafarin lennék, a helyett, hogy odamennék segíteni nekik? „Más is így tesz, mint én?”

Kíváncsian körbenézek. Jól gondoltam, már mindenki a produkciójukat figyeli elmélyült érdeklődéssel, de senki nem mozdul. Úgy döntök, én is várok még. Nagyon érdekel, rájönnek-e a szerkezet kezelésére, hiszen roppant egyszerű, mondhatni primitív gép.

Közben az anyuka csak nézi a jegylyukasztót, és egyébként nem csinál semmit. „Sültgalambra vár? Nem.” Rájövök, arra vár, hogy magától működjön a készülék. De természetesen nem történik semmi. Összenéznek a férjével. Erre a férfi közelebb hajol a piros fémszerkezethez, és tüzetesen megvizsgálja. Közben az asszony bizonytalanul megnyomja a jegykezelőn az egyik csavart. Aztán a másikat. Semmi. Utána a férj finoman megérinti, majd végigsimítja a készüléket, hátha szenzoros. Persze nem az.

Egyre tanácstalanabbak.

Na, ekkor már azért felpattanok, hogy a segítségükre siessek, ám megelőz egy huszonéves lány, aki közvetlenül mellettük áll. Ismét, gyorsan, kíváncsian körbenézek.

Több ember tátott szájjal ámul a japánokon, mások elmélyülten bámulják őket, megint mások jóindulatúan mosolyognak az orruk alatt. Távol-keleti látványosság lett a japán turista család.

Mindeközben a huszonéves lány elmagyarázza angolul, hogy egyszerűen csak lefele kell húzni a fekete műanyagot, amibe belehelyezték a jegyet, és közben el is végzi a mozdulatot. A japánok nagyon elámulnak ezen, aztán egyszerre kezdenek el nevetni. Mókásak, én is mosolygok. Hajlonganak és megköszönik angolul a lány segítségét. A tinilány izgatottan kikapja a nyílásból a kilyukasztott menetjegyet, és nevetve a lyukakra csodálkozik. A következő jegykezelést ő végzi el. A harmadikat az anyuka. Az apuka gyorsan kezébe kapja a fényképezőgépét, és lefotózza neje jegylyukasztását, utána nyomban újra kattint, a jegykezelőt kapja le magában. Nagyon élvezik a helyzetet, mintha csak egy tömegközlekedési workshopon lennének. Aranyosak.

Azon gondolkodom, hogy Japánban én is így járnék az ő villamosukon, mint ők itt Magyarországon a miénken? Ott állnék tanácstalanul a feltehetően futurisztikus jegykezelőjük előtt, és azon tanakodnék, miképpen kell használni? Az is lehet, hogy fel sem ismerném, mert nem gondolnám, hogy az a hipermodern szerkezet a jegykezelő. Vajon a japánok is néznének engem, mint valami cirkuszi látványosságot, vagy rögtön a segítségemre sietnének? De az is lehet, hogy ott a jegyérvényesítőre ki van írva angolul (is), hogyan kell használni, és nem jutnék el a közszereplésig. Hm, érdekes, nem gondoltam volna, hogy a magyar, hagyományos jegykezelő készülék egy Hungarikum. Pedig bizony az.

Forrás: https://www.pecsma.hu/wp-content/uploads/2015/09/ank-hungast-gyerek%C3%A9tkeztet%C3%A9s-hl06.jpg

Beülök a mekibe, a fiamat várom. Egy eszpresszót kérek egy kis pohár narancslével. Most pocsék a kávé. Nem mindegy, hogy ki készíti. Nem látom a szőke huszonéves lányt, egy vörös szolgál ki. De nem olyan rossz, mint tíz éve, mikor csak hosszú kávéjuk volt. Pozitív irányba változott a minőség és a kínálat. Ám ezt csak zárójelben jegyzem meg, mert tudom, nem ez a profiljuk.

Egy háromtagú család ül le mellém a szomszédos asztalhoz. Anya, apa és tizenkét-tizenhárom éves forma fiúk. Eleinte nem érdekelnek, csak konstatálom jelenlétüket. A szülők a gyereket kérdezik ki felváltva, hogy hogyan telt a napja.

– Jaj, apa, ne! Tényleg ne!

„Mit ne?”, teszem fel magamban a kérdést. Nagyon ellenkezik a kisfiú.

– Mondtam, hogy ne! Biztosan nem.... – pont a lényeget nem értem.

Kíváncsi vagyok, mit nem akar a gyerek, odafigyelek a családi beszélgetésre.

– De akkor mit fogsz enni? – teszi fel az apa a kérdést.

– Nem tudom... Megoldom...

– Azt is lehet, hogy több pénzt adunk neked, és a tanítás után veszel magadnak a suli mellett egy bolognait... – kezd el ötletelni az anya – Nem jó.... Nem lesz rá időd, akkor késel a zongoráról, vagy a szolfézsról. Akkor, amikor haza érsz... Az sem jó.... Akkor meg öt óráig nem eszel semmit. Nem jó ez sehogy.

– Megoldás lenne, ha otthonról vinnél meleg ételt.... – kezd el ötletelni az apa is - Megromlik. Nem teheted be a konyha hűtőjébe? Nem, biztosan nem. Különben is a mikrót is használnod kellene. Nem marad más, mégis csak az iskolában ebédelsz, és befizetem az étkezési díjat.

Közben magamtól is kitaláltam, hogy mi a szituáció. Meglep, hogy egy családnak sok egyéb apró-cseprő gondja mellett a gyerek étkezéséről is vitadélutánt kell tartania, és nem azért, mert nincs rá elég pénzük.

– Apa, ne! Értsd meg, nem eszem bent! Biztosan nem! Ehetetlen a kaja, moslék. Hidd el, másnak is ez a véleménye. Nem tudom megenni.

– De miért? Az íze rossz, vagy a kinézete, vagy mindkettő?

– Undorító. Semmi íze nincsen, vagy olyan gusztustalan, hogy hányingerem van tőle. Tényleg senki nem eszi meg. Molly kutyánk se enné meg, pedig ő aztán mindent megeszik – neveti el magát.

– Semmit nem szoktál a suliban enni? Egyik étel sem ehető? – kérdezi döbbenten az apa.

A gyerek csak a fejét rázza.

Forrás: https://igx.4sqi.net/img/general/200x200/15774144_ukE_EbiVAYnJ5TAlzGVoM8Zx-wFmp2ZAjR8QP9ImtqM.jpg

– Jó reggelt! Erről beszéltem neked! – mondja csípősen az anya – Eddig nem figyeltél? Azt mondtam neked, hogy ki kell találnunk valamit a gyerek étkezésére.

– De anya, nekem jó az, ha haza megyek és akkor eszem....

– Dehogy jó! Akkor hat-hét órán keresztül nem eszel semmit.

– Mi lenne, ha több szendvicset pakolnánk neki? – veti fel az apa.

– Hogy gondoltad?! Így is kettőt kap, megy egy almát, vagy túró rudit, vagy egyéb kísérőt! Mennyit vigyen? Hat szendvicset minden nap?! Belefullad a szendvicsekbe! Meleget kellene ennie!

– Ez nem normális dolog, hogy mi itt a gyerek napi meleg étkezésén vitázunk! – fakad ki az apa – Hiszen csak annyinak kellene lennie, hogy befizetjük azt a rohadt ebédpénzt, ami így, a semmire igen sok!, és a gyereknek meg csak ennie kellene a finom ételből! Vigyél sót.

– Apa! Értesd már meg, hogy szar a kaja!

– Hogy beszélsz!?

– Nem azon kellene fennakadnod, hogy hogyan beszél a gyerek, hanem azon, hogy hét órán keresztül nem eszik semmit!

Huh, ez tényleg őrület! Az én gyerekem is panaszkodik a vacak iskolai kosztra. Az a szerencsénk, hogy nem válogat....„a szart is megeszi!”, fejezem be félhangosan a magamban elkezdett gondolatomat döbbenten. „Atya világ! A gyerekeinkről van szó!” Eszembe jut egy mondat: „Az vagy, amit megeszel.”, és még rosszabbul érzem magam. Én ebédidőben kimegyek kínait enni, vagy giroszozni, avagy egyebet. De a gyerekem, az iskolás gyerekek nem tehetik meg. Ráadásul befizetik a szülők az étkezési díjat a nagy semmiért, mert nem eszik a gyerekük, vagy megeszi a megehetetlent.... Így is rossz, úgy is rossz.

Közben már készülődik mellettem a család. Sajnos lemaradtam arról, hogy milyen megoldást találtak a problémára, pedig érdekelt volna. Szerintem semmilyet.

Kérdezem én: mi a megoldás?

Villamosra várok. Végre jó idő van. Leülök egy padra és nézelődök. Egy szakállas fiatalemberen akad meg a tekintetem, ő is villamosra vár. Valamint mellette egy cigányasszonyon, aki körülötte sündörög, de a fiatalember nem veszi észre. Jól szituált, pasztell zöld kosztümöt hord, púder zöld magassarkú cipő van rajta és dohányzik. Karádikatalinosan tartja a cigarettát a kezében, a mozdulatai a tartása választékosságról tanúskodnak. Vonzó negyvenes nő.

A következő pillanatban a fiatalemberhez lép, és felgyorsulnak az események.

Mond valamit neki, közben fürkészve, szuggerálón a szemébe néz nagy mélybarna szemeivel. Nem értem, mit mondott, de ezzel a huszonéves, ficsúrosan felöltözött, öltönyös ifjú is így van, mert zavartan megkérdezi: – Tessék? Látszik rajta, hogy éppen nem ezen a bolygón volt, és az is, hogy fontolgatja, elhajtja a nőt, de egy gyors pillantással gyorsan felméri az asszonyt, és zavartan visszanéz a szemébe.

– Sok mindent látok magán... maga őszinte és tisztalelkű, mélyérzésű ember – mondja a cigányasszony lágyan megsimogatva a fiú karját, közben nem hagyja abba a mélyfürkészést.

Az ifjú arcán árnyék suhan át, biztosan arra gondol, mint én is: ez nem segítséget kér, vagy útbaigazítást, hanem kéregetni akar... de kinézete, megjelenése egészen mást sugall; elegáns, kulturált, vonzó – valami simli van itt! Már nyitja is a száját, gondolom azért, hogy elhajtsa, de a nő folytatja a beszédét.

– Maga szerencsés ember, de nem becsülik meg a munkahelyén, hamarosan elhagyja az országot, máshol megcsinálja a szerencséjét, főnök lesz...

– Ezt honnan tudja?! – szakad ki a fiatalember szájából a csodálkozás.

– Nem hisz benne, hogy sikerülni fog, de belevág, mert barátai, családja támogatja....

A fiú egyre elképedtebb.

– Jósolhatok magának? Higgye el, minden jóra fordul, de nem lesz könnyű... Áldja meg az isten, és az áldáshoz, adja a legkisebb papírt, ami magánál van.

A fiú már teljesen el van varázsolva. Először nem fogja fel, vagy nem érti meg, mit akar a cigánynő, de ő csak mondja és bűvöli a fiút. Egészen addig, míg a táskájába nem nyúl a fiú és ki nem vesz a pénztárcájából egy 2000 forintos bankjegyet. A nő elveszi tőle, és a markában tartva a pénzt tovább beszél.

– Mutassa a bal tenyerét – ezt már sokadjára mondja, mert a fiú, miután átadja a pénzt óvatossá, bizalmatlanabbá válik, arca feszült lesz.

Végül csak odaadja a kezét, de a kézfejét mutatja, mintha pirospacsizna.

– A tenyerét...

Óvatosan, most már határozottan gyanakodva megfordítja a fiú a kezét. A cigánynő megfogja a kétezrest szorongató kezével és belenéz a tenyerébe. Sajnos nem értem, mit mond, csak foszlányokat hallok. Majdnem felpattanok, hogy közelebb menjek, de tűrtőztetem magam.

– ...átok van... a két vonalból itt.... szerencse fia...  nem sikerülnek úgy a dolgai... leveszem az átkot...

Végképp nem hallom, mit mond. Észreveszem, itt a villamosom, de hagyom elmenni.

– .... le kell kötni a csomót, hogy tiszta maradjon a szerencséje, az átok nincs már magán... Egy nagyobbal kell lekötni a csomót.... A legnagyobb bankjegyet kell kötésnek rátenni, különben szétbomlik a csomó, és elszáll a megtisztított szerencséje.

A fiatalember csak néz rá értetlenül, zavartan, gyanakodva, megigézve – csak úgy kavarognak az érzelmek a szemében.

– Na neee! – böki ki.

A cigányasszony üti a vasat, miközben még mindig a fiú kezét fogja, és a markában ott figyel az összegyűrt kétezres.

Sikerül neki!

A fiú újból a pénztárcájába nyúl, most egy 10000 forintost vesz elő.

A cigányasszony a kétezres mellé gyűri a markába, és elkezdődik a nagy itt a piros, hol a piros játék.

A nő valamiféle áldást mond, miközben a bankjegyeket szorongató kezével az ifjú markát ütögeti, majd megérinti a fiú karját, vállát, keresztet vet a fiún, közben a srác úgy követi a szemével, az egész fejével a bankjegyeket szorongató kezet, mint a kutya a jutalomfalatot tartó gazdájáét, ugrásra készen.

Aztán hirtelen vége szakad a szituációnak.

A cigánynő jól összeszorítja a tenyerében a pénzeket, mellkasához vonja a kezét, és sebesen ellép a fiútól, hogy sürgősen faképnél hagyja. Az ifjút nem éri váratlanul a dolog, csak erre várt. Villámgyorsan, határozottat a nő elé áll, és megragadja a pénzt szorongató kezét.

–Na, ebből elég! Adja csak vissza a pénzemet! Rossz lóra tett, rendőr vagyok! Ha nem kapom vissza a pénzem, beviszem magát!

A cigányasszonyt fejbe kólintja a fiú szava, a szemén látszik, hogy megretten.

– De hiszen maga is ember....

– Ember, de nem hülye ember! Adja vissza a pénzem, különben beviszem az őrsre!

A nő odanyújtja az összegyűrt tízezrest; a kétezres is kilóg a tenyeréből. Az ifjú csak a tízest veszi ki remegve az idegességtől a nő kezéből.

– Annak a kétezresnek meg örüljön és menjen innen! – mondja a fiú, és felindultan, nagy léptekkel távozik, felszáll a villamosra.

A cigányasszony is eltűnik a színről, magamra maradok.

Mintha álomból ébrednék, úgy térek magamhoz, mert megállt körülöttem az élet, néztem, mint a moziban. „Van még ilyen? A XXI. században?” Valamit nagyon megragadott a cigányasszony a fiatalemberben. De az a fura a szürreális helyzet ellenére, hogy (úgy láttam) nagyon sokat segített a fiúnak. Mintha csak erre várt volna, mert erre a megerősítésre volt szüksége. Furcsa az élet! Mindennek meg van az oka, és semmi nem történik véletlenül.

Megkért egy ismerősöm, hogy hozzam el megrendeléseit, mert ő semmiféleképpen nem tud elszabadulni a munkahelyéről. Érmegyűjtő, egy numizmatikai szakboltba kellett mennem. Nem értek az érmészethez, nem is érdekel, éppen ezért döbbentem meg a sor láttán, ami a boltból kígyózott elő. Mit volt, mit tennem, beálltam a legvégére.

Többnyire idősebbek álltak a sorban, hatvan fölöttiek és egy kivételével mind férfiak. Ezt furcsállottam, de gondolom ez olyan, mint a nőknél a fehérnemű bolt, ott egy férfi jelenléte okoz kicsit feltűnést.

Lassan haladt a sor, csiga lassan, nem tudtam mire vélni. Aztán észrevettem a kirakatra kiragasztott írást, hogy technikai ok miatt csak készpénzzel lehet fizetni. Ez még nem magyarázta meg számomra a hosszú várakozást.

Egy idő után csak bejutottam a bolt előterébe, de akkor már úgy éreztem, nem bírom tovább, harmincöt perce álltam a sorban. Az egyik ügyféltől megtudtam legalább, miért haladt ennyire elviselhetetlenül lassan a sor, holott kettő pénztár működött páthuzamosan.

Az internet kapcsolattal volt probléma, és ezért nem működtek a kártyaterminálok, a számlázás sem, mert szerverhez kellett csatlakozni, amihez szintén net kellett, sőt a telefonok sem. Lényegében kicsit meghalt a cég. A két eladó kézzel írva volt kénytelen kiállítani a számlákat, vagy a nyugtákat. Ráadásul 300 000 forint feletti vásárláskor egy nyomtatványt is ki kellett tölteniük egy kormányrendelet alapján.

Egy középkorú férfi állt a baloldali kasszánál, és a negyvenes elárusító férfi éppen a pénzmosásról szóló nyomtatványt töltötte ki. A vásárló roppantul körülményes volt és értetlen, le a kalappal az eladó előtt, aki birkatürelemmel viselte.

– Higgye el, nem én találtam ki, ha rajtam múlna, nem vesződnék vele… – mondta éppen.

– Nem, nem, nem, semmi probléma, amire szükség van, arra szükség van. Egyet értek vele, mert én jó állampolgár vagyok, jó magyar. Egyet értek az átvilágítással, nem szabad az országot becsapnunk, fontos a rendes adózás, a kontroll, mert a mi miniszterelnök urunk is úgy teljesít, ahogy az országunk, mi állampolgárok, ezért, mondom, nagyon helyes ez így, kell a sok bevétel az államnak, hogy jól teljesítsen. Mindent meg kell tennünk.

Megfagyott a levegő. Az eladó nem tudta leplezni elképedését, nem is tudott erre a szólamra semmit mondani, csak megköszörülte a torkát és elkérte a szükséges adatokat. Körbe néztem, mások is ezt tették. Döbbenet, csodálkozás, hitetlenség látszott az embereken. Magam azt hittem, rosszul hallok, aztán arra gondoltam, humorizált a férfi, de nem, látszott rajta, hogy teljesen komolyan gondolta. Egy pillanatra az is felmerült bennem, hogy kandi kamerák vannak elhelyezve, észre is vettem vagy három kamerát, de persze elvetettem a gondolatot.

Ez a férfi azt hitte, hogy lehallgatják, és ezt kell válaszolnia? Vagy tényleg ennyire elvakult fideszes lenne? Döbbenetes, nem tértem magamhoz, úgy méregettem az ötvenes vásárlót, mintha a Body kiállításon lennék, közben sajnálatot éreztem iránta, mert beszédéből kiderült, hogy roppantul tiszta, őszinte és egyben naiv, azonban végtelenül egyszerű ember. Aztán eszembe jutott a Tanú című film, erről a Rákosi-rendszer, és még jobban megrökönyödtem, hogy a mai Magyarországon ez van.

Nem vettem észre, hogy én következem, a hátam mögött álló szólt rám. Továbbra is az előző jelenet hatása alatt állva, mintha csak álomban lennék, válaszolgattam az eladónő kérdéseire, aki válaszaim alapján előkereste nyilvántartásukból az ismerősöm foglalásait. Kifizettem, átvettem az emlékpénzeket és kimentem az üzletből.

Aztán hátra fordultam és a feleségével éppen távozó ötvenes férfit néztem, és csak néztem. Nem tudom jól leírni megkavarodott érzéseimet. Miután elhaladtak mellettem, követtem tekintetemmel őket, ahogy a parkoló autójukba szállnak, és az jutott eszembe: „Atya-úr-isten!” Miután elhajtottak, folytattam utamat. Csak a metróban tértem magamhoz, és arra gondoltam, minél több embernek kell elmennie szavazni április 8-án, és úgy kell szavaznunk, hogy Bástya elvtárs csak A tanú című filmben maradjon, mint egy sötét emlék.

Pár percet kellett várnom a villamosra, mégis fél órának tűnt a hideg miatt. Mások is kiéhezetten szálltak fel a befutó szerelvényre, alig tudták megvárni a leszállókat. Telt ház volt, de azért még nem hering járat.

Mellettem négy kamasz fiú állt és beszélgettek. Az egyik, egy vörös hajú fiú valami vicceset mondhatott, mert egyszerre kezdtek mind a négyen harsányan nevetni. Az egyikőjük hátitáskája neki nyomódott az oldalamnak. Zavart, éppen szólni akartam, hogy vegye le és tegye maga elé, amikor a srác, mintha kitalálta volna a gondolatomat, nagy hirtelen lekapta a hátáról. Elcsodálkoztam, egy tizedmásodpercre misztikus érzésem volt.

– Na, itt van, ezt kaptuk – vette elő egy lapot a táskájából és társainak mutatta.

– De jó, hogy nem voltam – mondta a szemüveges barna hajú fiú, aki szemben állt a vörös hajúval.

– Pedig mindenki, aki tizennyolc alatt volt, kapott egy ötöst, mert elment. Nagy baromság volt… Az eleje az tök érdekesen indult, aztán halál unalom. Volt egy pillanat, amikor lehunytam a szemem, és arra ébredtem, hogy előre dőlök.

Egyszerre röhögött fel a négy tizenéves.

Egy idős néni szállt fel, arrább húzódtam, hogy elférjen. A fiúk nem figyeltek, de a nénike tett róla, hogy észrevegyék. Elkezdett velük hangosan zsörtölődni.

– Nem lehet közlekedni ezektől a…

Az ifjak, mintha lőttek volna, hátraugrottak helyet adva az idős asszonynak, aki csoszogva elment mellettük és leült az egyetlen szabad helyre.

– Bevezette, hogy tudja, nem helyén való behozni az iskolába a politikát – folytatta a tini, mintha mi sem történt volna –, de és olyan gigamondatot mondott, hogy Stefkó (másik nevet írtam és minden más esetben), a magyar tanárunk vörösödött volna a méregtől: „központozás, mondatvég! Mi az isten nyila ez a hosszúság, te nem James Joyce vagy!” – változtatta el a hangját.

„Az úristenit neki, hogy itt vannak a választások, és bemasíroznak a politikusok az iskolákba!”, gondoltam. Eszembe jutott az Index cikke „Helyi óvodások képeivel kampányolnának Újbuda képviselői”.

Közben a hátitáskás fiú folytatta: – Ez a majom magát fényezte, de azért elmondta, hogy vannak még más jelöltjeik, fel is sorolta, erre Koncsi vadul jelentkezni kezdett. „Majd később, fiam, ha befejeztem a mondandómat, lehet majd kérdezni.” Másfél órán keresztül pofázott.

– Erről a Pamkutya jut az eszembe – szólt bele a barna, szemüveges fiú mellette álló srác, egy tipikus szépfiú, és el kezdi énekelni – „Un-do-rító! Biztos úr, egy kicsikét még kérem, várjon! Azt hiszem, hogy van egy másik megoldásom! Egy Deák van a zsebembe, azt önnek szánom!”

Röhögtek, erre én is elmosolyodtam.

– Ezek a barmok azt hiszik, érdekel minket a politika! Fosok rá. Elöl ültünk mi, tizenhét évesek, mögöttünk a tizennyolc évesek és leghátul az öregek: tanárok, tök idegenek. Mindig nyomtam valami poént és röhögtünk, de ezt csinálta mindenki. Ja, hátul az öregek nem, ők bólogattak, helyeseltek, de csak ők. Figyeljetek! Befejezte ez faszi a beszédét, aztán azt mondta, mielőtt kérdezni lehet tőle, még el szeretne mondani valamit. Aztán több, mint tíz percen keresztül dumált a semmiről. Ahogy vége lett a szófosásának, Koncsi újra a magasba lökte a kezét. Az a hülye fel is szólította, mire Koncsi a fószert utánozva elmondott egy semmiről sem szóló kilométeres mondatot. A fószer teli szájjal vigyorgott, tisztára, mint egy pedofil. Aztán ahogy Koncsi tovább beszélt, úgy rothadt le a vigyor a szájáról. Koncsi ugyanis váratlanul azt kérdezte, hogy másra is lehet-e szavazni. Például ő a Kárász Zsuzsira szeretne, mert ő ide járt a suliba, őt ismeri, és történetesen indul a választásokon, őt a többiek is ismerik, szerinte itt a suliban mindenki rá szavazna.

„Ennyi”, gondoltam, a diákok mindig helyre teszik a dolgokat a maguk szabadszájúságukkal. Ez a Koncsi fiú jól széttrolkodta a másfél órás propaganda beszédet a végén, mondhatni, megsemmisítő beszédet tartott két percben. Meg is érdemli az a politikus. Semmi keresnivalója a politikának az óvodákban, általános iskolákban, középiskolákban. A friss nagykorúak úgyis arra a pártra fognak szavazni, amire a szüleik. A kiskorúak, pedig úgy sem szavazhatnak, leszarják. De megvan a véleményem az iskolai vezetésről is: ötöst kap az a tanuló, aki, ha nem nagykorú és részt vesz a politikai agitáló beszéden? Vajon milyen tantárgyból adták, etikából? Ahogy az imént a tinédzser szépfiú is énekelte: „Un-do-rító!”

Késő este, tíz óra körül vittem ki a szemetet. Vihettem volna korábban is, de akkor nem volt affinitásom hozzá. Még szerencse, hogy a szemétledobó aknája a lépcsőház mellett húzódik és nem lakások falszomszédja. Így is minden egyes alkalommal túl hangosnak találom, de rá kell ébrednem, egyáltalán me hangosabb a szomszéd tévéjénél.

Éppen végeztem a ledobással és jöttem ki a lépcsőházba, amikor az alattunk lakó fiatal apuka hangját hallottam meg. Valamit kiabált, nem értettem, mit, mert artikulálatlan volt. Félelmet, felháborodást, tanácstalanságot éreztem ki a hangjából. Azonnal lesiettem hozzá.

A szárító előtt állt toporogva, vörös arccal és éppen azt kiáltotta el-elfulladó hangon, hogy: - Jöjjön ki azonnal, különben.... különben felhívom a rendőrséget. Nem érti? Megyek!

• Szia! Mi a baj? Mi történt? – léptem hozzá megilletődve.

Először megijedt, mert nem hallotta, hogy mellé léptem, aztán megkönnyebbülés és remény gyulladt ki a szemében.

• Jaj, de jó, hogy jössz... – nem tudta befejezni, egy reszelős, durva hang közbevágott.
• Mi van má'? Nem törtem fel a zárat, hé, nyitva volt. Nem érti, hé?

A szárítóhoz és a szemétledobóhoz vezető ajtó mögül szólt a hang. A szomszéd odaugrott az ajtóhoz és egy keménynek szánt mozdulattal megrúgta, mint, aki be akarja rúgni. De látszott, hogy fél, a rúgás csak kicsi lódítás lett. Hatására picit beljebb mozdult az ajtó.

• Héj, na! Az istenit, megyek na! Nem érti, hogy nyitva vót?

Gyorsan odaléptem az ajtóhoz, és feltártam.

Egy szakadt és büdös, ráadásul borszagú hajléktalan férfi éppen egy koszlott szivacsot göngyölt össze, amin korábban aludni próbált.

• Nem tudom kirakni.... Segíts nekem! – mondta kétségbeesve a szomszéd.
• Az isten rohadalmát! Megyek má' ! Mondtam, hogy nem törtem fel a zárat! Nyitva vót!

Még egyebeket is mondott, de az nem tesz semmit hozzá a történethez, mert tömény káromkodás volt. Vörös volt az arca, különösen az orra, és barna szeméből döbbenetes lemondás, keserűség áramlott. Hátára vette kopott hátizsákját, hóna alá csapta összegöngyölt matracát és felkapta szutykos, szakadt auchanos szatyrát, amiben a hálózsákja volt, és kicsit bizonytalan léptekkel elindult a lépcsőhöz.

Utána vetettem magam.

• Várjon! Honnan van kulcsa a lépcsőházhoz? És a szárítóhoz?
• Nincs kulcsom. Beengedtek. A szárító meg nyitva volt.
• Nem mondja már, hogy beengedték, itt egy csomó idős ember lakik, akik senkit nem engednek be.
• Mondom, hogy beengedtek.

Közben leértünk a kapuhoz, és már ki is lépett az utcára.

• Nem teszek feljelentést, csak a kulcsokat kérem. Meg azt, kitől kapta a kulcsot?
• Értse már meg, nincsen kulcsom, beengedtek!

Vagy ötszáz méteren keresztül kísértem, és próbáltam kiszedni belőle, honnan szerezte a kulcsot, és adja vissza. Végül hagytam, hadd menjen.

Mikor visszaértem a házunkhoz, látom, kint, az utcán vár a szomszéd. Még mindig felindult, és ahogy meglát, elém siet.

• Bevallotta hogy van kulcsa? Vissza tudta tőle kérni? Honnan szerezte?
• Tagadta, hogy lenne kulcsa. Váltig azt állította, hogy valaki beengedte, de nem árulta el, kicsoda.
• Hazudik! Az nem lehet!
• Mi történt valójában?

Mintha csak erre a kérdésre várt volna, elkezdett dőlni belőle a szó.

• Kivittem a szemetet, amikor nyitnám a szárító ajtaját, és nem nyílik. Beljebb akartam taszajtani, de akadt. Erre elkezdett káromkodni a hajléktalan. Nagyon megdöbbentem. Már akkor gyanús volt, amikor láttam, hogy nincsen bezárva a lakat. Mondtam neki, mit keres itt? Hát alszom. Ennyit vakkantott vissza. Mondtam, menjen innen. De csak annyit válaszolt, nem megyek. Erre mondtam, akkor hívom a rendőrséget, és éppen elindultam, amikor jöttél. Kétszer már találkoztam vele. Egyszer éjjel le kellett vinnem a kutyát sétálni, mert ment a hasa, és nem lifttel, hanem gyalog, a lépcsőn jöttem vissza. A lépcsőfordulónál feküdt a matracán. Meg sem mozdult, mikor meglátott. Azután másik alkalommal éjfél körül kimentem, hogy bezárjam a rácsot, mikor kinyitottam az ajtót, vele néztem szembe. A fentébb levő lépcsőfordulónál feküdt, és engem nézett. Mindkét alkalommal dühített, hogy egyáltalán nem zavarta, hogy észrevettem. Mintha tök természetes lenne, hogy ő ott alszik. Nem tettem ki a szűrét, mert sajnáltam. De ezek után meg egy másik hajléktalant találtam. Kiléptem este a bejárati ajtón, amikor ő éppen kiszállt a szintünkön a liftből, sötét volt a lépcsőházban. Észrevett, és gyorsan becsukta a liftajtót, hogy semmi ne világítson, és a szárítóhoz szaladt. Ám pechjére zárva volt. Mikor odaértem, a falhoz simult és ellenkezőleg fordította fejét, mintha így nem láthatnám. Őt kitessékeltem, egészen az utcáig kísértem. Ő is azt állította, hogy valaki beeresztette. Sajnálom én őket, de akkor is! Büdös van tőlük a lépcsőházban, megijedhetnek a gyerekek, a nők... Most képzeld el, este, teszem azt, színház után jön fel a feleségem a lépcsőn, hát hogy megijedne. Meg ezt a szemtelenséget, hogy hiába lát meg engem, meg sem mozdul, csak fekszik tovább, mintha csak a hálószobájában lenne.

Még sokáig panaszkodott, aztán végre megnyugodott, és elbúcsúzott.

Iskolatárs anyukától hallottam már róla, hogy az ő házukba télen nem egy, hanem egyszerre több hajléktalan is beköltözik éjszakára. Nem tudják kiűzni őket, mert a tizediken át tudnak menni a másik lépcsőházba, és elmenekülnek. Este nem mer egyedül kimenni a lépcsőházba. Büdösek is, meg nem is beszélve arról, hogy a lépcsőházba piszkítanak, vizelnek. A lakók nem ügyelnek arra, hogy rendesen becsukják a kaput, és beszöknek a szerencsétlenek. Megértem őket, jön a hideg, az eső is esik már, az aluljárókból a rendörök kiterelik őket. Kevés lenne a hely a hajléktalan szállókon? Nem tudom. Nehéz együtt lakni egy hajléktalannal, vagyis hogy lényegében beköltözik a lépcsőházba, fura belegondolni abba, hogy lakásod falának túloldalán egy, vagy több hajléktalan alszik rendszeresen. Az anyukát is megértem.

Mikor hazaérek, nincsen otthon senki. A gyerekek még iskolában vannak, a feleségem vásárolni ment. „Ah, ez jó! Egy kis csend és nyugalom, enyém a lakás!” Persze ilyenkor semmi nem jut az eszembe, ami szuper lenne a nem várt kikapcsolódásra. Már csak azért sem, mert tudom, hogy maximum fél óráról van szó. De ez is remek, egy kis egyedüllét.

Gyorsan átöltözöm, készítek magamnak egy teát és egy jó könyvvel leülök a fotelba. Alig olvasok el négy oldalt, csöng a telefonom.

– Merre vagy? – szól bele a feleségem; valami van a hangjában.

– Itthon vagyok. És te…

– Az jó… Gyere le gyorsan! A parkoló felőli oldalra – vibrál a hangja.

– Jó-jó, de baj van? Ideges vagy.

– Igen, segíteni kell, összeesett a szomszédunk! Nem tudjuk felemelni! Gyere!

„Aj-jaj-jaj!” Felpattanok, kulcsot veszek magamhoz, és már futok is le a lépcsőn.

A kettővel alattunk lakó idős házaspárt látom meg még a lépcsőházból a kapu üvegén keresztül. Sápadtan, tanácstalanul állnak és kétségbeesve tartanak valakit. Akkor már tudom, kit - a lányukat. Néhányszor már találkoztam velük a liftben. A lányuk sem fiatal és irdatlanul kövér. Mindig a szüleivel látni őt, mert a túlsúlya miatt alig tud járni. „Atya úristen! Hogy fogom őt felemelni!”

– Itt vagyok – nézek le leplezett tanácstalansággal az elhízott nőre.

Sűrű, fiúsan rövidre nyírt barna haja izzadtan a koponyájához tapad, arcáról patakzik a víz. Tekintetében kétségbeesés és egyben reménytelenség van. Félig ülőhelyzetben van, félig fekve, a szülei és feleségem tartják remegve, hogy ne hasaljon el teljesen. Látom, igyekszik a szerencsétlen, folyamatosan próbálja a lábait maga alá húzni, hogy kinyomhassa magát, de csak egész testében reszket az erőfeszítéstől.

– Na, de jó! – néz fel rám tekintetében megkönnyebbüléssel, esdekléssel a feleségem.

Szó nélkül megkerülöm az extrém csoportot és megállok a nő háta mögött. A hóna alá nyúlok, jól megvetem a lábamat, nagy levegőt veszek és egy gyors, határozott mozdulattal függőleges helyzetbe emelem a szomszédnőt. Egy ponton túl, szerencsére, ő is segíteni tud a lábaival.

– Ahj, de jó! Köszönöm! – sóhajt nagyot, és rögtön utána a szülei kezdenek hálálkodni.

Nejemmel egészen a lakásig, ott pedig a szobájába segítjük a szomszédnőt. Szinte folyamatosan köszöntgetik a szülők és ő is a segítséget.

Már otthon vagyunk, amikor a feleségem mondja: – Több, mint fél órája ott ült a földön… Senki nem segített nekik! Hogy lehetnek ennyire érdektelen az emberek? Amikor én odaérkeztem, négy ember is elment előttük, és apám semmi! Pedig segítséget kértek. Ez felháborító!

– Hm, ez durva! Sajnálom a nénit és a szüleit.

– Nénit! Velünk egyidős!

– Na, ne!

– Ugye! Én is idősebbnek néztem. Beteg, azért ennyire kövér. Farkaséhsége van. A szülei mesélték, mikor rád vártunk.

Elcsodálkozom, szimplán egy idős, magára nem figyelő, túlsúlyos nőnek néztem. Kicsit elszégyellem magam.

Csöngetnek.

– Ne haragudjon, hogy zavarom, de ezeket, kérem, fogadja el tőlem. – Az idős szomszéd úr áll az ajtóban két nagy tállal. Az egyikben pogácsa, a másikban alma púpozódik.

Nem hagy megszólalni.

– Nem tudhatja, hogy mekkora segítség volt ez nekünk, főleg a lányomnak. Önnek is vannak gyermekei, így tudja, milyen élmény a gyermek, amikor kicsi… az első lépések, mikor megszólal, cseperedik… Tizenhét évesen kezdődött el a lányomnál a mérhetetlen falánkság. Orvostól orvosig jártunk, voltuk pszichológusoknál, nem javult, romlott a helyzet. Olyan szép kislány volt, tudja lovagolni szeretett… Már nem teszi… De nem akarom feltartani. Illetve… azt hiszem, én vagyok az öregebb, tegeződjünk.

Megilletődöm a bensőséges beszédtől, hiszen alig ismerjük egymást, de látom, hallom számukra elképzelhetetlenül nagy dolog volt, számomra viszont szimpla, a tettem. El is szégyellem magam, mert rájövök, előítéletem volt a lánnyal szemben, mert csak a kinézete alapján ítéltem meg. Eszembe jut, hogy több mint fél órán keresztül rászorult helyzetben volt, és senki nem segített rajta, a szüleinek, hanem nézték, vagy rájuk sem pislantottak, és csak annyit láttak, hogy egy idős férfi és nő egy nagyon kövér nőt próbál meg felsegíteni. „Igen, felháborító, ahogy a feleségem is mondta!”

A kedvenc ebédlő helyem egy egyszerű kínai gyorsétterem. A berendezése szokásos, semmi különös, de ami megfizethetetlen, nagyon családias - az árak pedig nyomottak. Nem tudom, hogyan éri meg fenntartani, pláne úgy, hogy mindig ad a kedves és mókás kiszolgáló, aki egyben a tulajdonos, vásárláskor valamilyen ajándékot a vendégnek.

Ha valaki egy főételt vesz, kap hozzá egy szerencsesütit. Két adag esetén kellemesen csípős, savanyú-sós kocsonyás forró levest ajánl fel per kopf ingyen. Ha kettőnél több adagot kér valaki, akkor a levesek mellé egy nagy zacskó rákszirom is jár ajándékba. Egyébként remek ételek vannak itt, nem zsírosak, nem túl fűszeresek, kifejezetten ízletesek. Gondolom, családi vállalkozás. Ráadásul szórakoztató (a nevét nem írom le) figura a kiszolgáló, jellegzetesen kínai akcentussal, de kitűnően, élvezhetően beszéli a magyart. Valamit nagyon jól csinál, mert komoly törzsvendég bázisa van.

A múlt hét elején, kedden fél egykor mentem át hozzá, hogy ebédeljek. Tele volt a helyiség, de szerencsémre, mikor már fizettem, felszabadult egy asztal. Szokásosan ránézésre választottam kínálatukból, és kaptam hozzá kínai levest (törzsügyfélnek számítok, és mi vipesek vagyunk). Nem sokára egy házaspár az asztalomhoz kéredzkedett, mert egyáltalán nem volt szabad hely.

Benyitott a kifőzdébe egy ötfős társaság, két harmincas férfi és három huszonéves nő. Öltözetük alapján és viselkedésük miatt arra következtettem, hogy irodában dolgoznak és munkatársak. Harsányan, nevetgélve jöttek be úgy, mintha övék lenne az egész helyiség, vagy úgy, mintha külföldi turisták lennének. Különösebben azért nem voltak zavaróak: nem voltak tirpákok, csak éppen annyira voltak hangosak, hogy mindenki feléjük fordult, vajon kik ezek. Egy, a feje tetején enyhén kopaszodó harmincas férfi volt a vezetőjük, neki volt a legnagyobb hangja.

– Mondtam, hogy később jöjjünk, itt egy gombostűt sem lehet leejteni – mondta a társaság középpontja, mire a három kollegina hangosan vihorászni kezdett, mint akit csiklandoznak.

Tovább poénkodva megindult a férfi holdudvarával a pulthoz.

– Mi legyen? Inkább elvigyük az ebédünket? Áh – legyintett – Hátha felszabadul egy asztal – és körbenézett.

– Mi mindjárt végzünk, idejöhettek majd – monda mosolyogva kettő asztalra tőlem egy szőke, öltönyös férfi.

– Á, köszi, kedves señor! Hálám üldözni fog – és leemelve nem létező kalapját enyhén meghajolt.

– Neked mindig szerencséd van – mondta nagy nevetéssel az egyik munkatársnő, egy hosszú lófarkas, barna hajú.

– Naná, a szerencse királya vagyok! Na, mit együnk?

Ketten voltak előttük, de ők elvitelre kérték az ebédjüket. A társaság a pulthoz tömörült, és tovább cseverésztek.

Közben beburkoltam az ételem felét, nagyon éhes voltam és kortyoltam kicsit a mézes zöld teából.

– Szia, drága barátom! – köszöntötte a vidám fickó a kínai eladót, mikor sorra kerültek – Most vagyunk itt először, nem régen költözött ide a cégünk, és megtaláltuk ezt a helyet…

És beszélt, beszélt, levegőt sem vett. A kínai tulajdonos fülig érő szájjal hallgatta és csak bólogatott. A hosszú beszédfolyam végére hallhatóan és láthatóan elfogyott a férfi a lendülete, kipukkantak a poénjai és plöttyedten lifegtek. Úgy tűnt, zavarba jött a szó nélkül mosolygó és csak bólogató tulajdonostól.

– Szóval, enni jöttünk. Mit ajánlasz?

– Mindent.

– Ennyit nem tudunk enni. Hahaha! De nézzük... Ez mi? – bökött rá az egyik ételre.

– Tyirke.

– És ez?

– Tyirke.

– És ez? Várjál! Kitalálom. Csirke?

A kínai csak vidoran bólogatott.

– Na és ez?

– Kutya.

– Micsoda! – zökkent ki szerepéből a fickó – De kutyát nem lehet Magyarországon enni!

– Ja, akkor tyirke.

Döbbenten nézett rá a férfi, a kifőzdében ülők pedig, velem egyetemben, teli szájjal kacagni kezdtek. Volt, aki kurjongatott nagy vidámságában. „Ez állati jó volt!” A fickó arca megnyúlt, látszott, leforrázva érzi magát, aztán hirtelen felnyihogott, és nagy horkantásokkal röhögött és röhögött.

Mire mind az öten rendeltek, tényleg felszabadult a hatszemélyes asztal, és én is végeztem. Mikor kifele menet elhaladtam a már kevésbé harsány új vendégek mellett, és a harmincas, a feje tetején enyhén kopaszodó férfira tekintettem, akaratlanul is elmosolyodtam. Igazából majdnem kipukkant belőlem a nevetés.

Azóta három alkalommal is láttam a feltűnési viszketegségben szenvedő férfit a holdudvarával a kínai étteremben, de csak azért ennyiszer, mert nem minden nap ide járok ebédelni, és sokkal visszafogottabb volt, habár kutyából nem lesz szalonna. A harmadik alkalommal már meg tudtam állni, hogy ne mosolyogjak rajta, pedig a kínai tulajdonos mindannyiszor úgy köszöntötte: – Á, itt ván a kutyáhúsos vendégem! Szijá, szijá!

A nyári kánikula ellen többféleképpen lehet védekezni. Jó hűsítő egy remek csobbanás a Balatonba, Velencei tóba, Adriába, vagy egy hideg Swimming pool koktél, sör, jó rozé. Munkában, otthon remek megoldás a légkondi, vagy ha nincsen, akkor otthonra kitűnő a hideg zuhany is. Sorolhatnám a jobbnál jobb ötleteket, de szomszédom mindnél frappánsabbat talált ki.

A nejem két hónapja mesélte, hogy a szomszéd házban van egy szatír. Nevettem, ő is, de bizonygatta, hogy tényleg. „A harmadikon egy pasi meztelenkedik.” „Na, és? Melege van. Te meg nézed. Kukkolsz?” „Hülye. Nem nagy szám, sőt, a hasa púpos… Tudod kire emlékeztet? A sztárom a páromból az idétlen albérlő társra!” Csak nevettem, azért kíváncsi voltam, ki az, de én valahogy soha nem szembesültem vele. Igaz, nem vadásztam a pasira, csupán mint helyi érdekességre voltam rá kíváncsi. Aztán csak sikerült lenyűgöznie.

A konyhában álltam és apámmal beszéltem telefonon, amikor oldalra néztem, ki az ablakon keresztül, és félrenyeltem. Úgy köhögtem és röhögtem, hogy apám nem tudta mire vélni és eldönteni, most mi van velem. A csupasz fickó állt az ablakban, és a hasát simogatva ide-oda mórikált, közben himbilimbije veszettül kalimpált. Tényleg nem volt egy Adonisz. „Ez a marha nincs tisztában vele, hogy a szomszédház lakóinak nagyobbik része rálát bájára.” A produkció néhány percig tartott, aztán visszalépett a manézsról, és lehullott a függöny.

Ezután jó ideig nem láttuk az alul semmi bajnokot, el is felejtettem. Néhány hete panaszkodni kezdett a feleségem, hogy megint feltűnt a színen. Éppen a gyereknek kiáltott le az ablakból az utcára, amikor a szemközti ablakba penderült a csupasz gyöngyszem. „És nem zavarta!”, mesélte felháborodottan, „Pedig mérgesen néztem rá, erre csak visszanézett rám.” Mikor egy héten belül már harmadjára panaszolta, hogy ismét látta, és nem érdekelte a férfit, hogy más is megszemlélheti meztelenül, engem is idegesíteni kezdett. „El tudod képzelni, mennyire zavaró főzés közben, amikor voltaképpen vele szemben állok?”

Belegondoltam, hogy a házunkban csomó kisgyerekes család lakik, és nyugdíjas. De hiába vadásztam rá, egyszer sem mutatkozott, amikor direkt vártam őt. Persze nem fanatikusan, mint egy hurrikánvadász.

Aztán feltűnt! De persze nem akkor, amikor vártam. Éppen zuhanyoztam, színházba készültünk feleségemmel, amikor meghallottam a nejemet. „Na, ne! Már megint! Miért nappal jön ez mindig elő? És nézd meg, nem zavarja, hogy nézem! Ez tiszta hülye!” Felmérgeltem magam, és kipattantam a zuhany alól. Ügyeltem, hogy törülközőt tekerjek magam köré, nehogy tükörképet mutassak neki. Tényleg ott állt, és táncolt. Zene szólhatott a szobában, ez meg kiállt az ablakába és táncikált. Pontosabban minden táncikált rajta! Csípőre tett kézzel megálltam vele szemben. Látott, de nem zavarta. „Ez tényleg gyagyás!” „Menjünk már!”, szólt rám a nejem, „Mit akarsz csinálni?” „Átmegyek…” „Dehogy mész te sehova! Nem ér annyit. Különben is elkésünk. Nézd, már nincs is ott.” De a következő pillanatban megjelent. „Már megint itt van! Ez nem normális! Tele van nagycsaládossal a házunk!” „Menj már öltözni!” „De nem érted? Ha senki nem jelzi neki, hogy ebből elég, nem kíváncsi senki a micsodájára, akkor ez még képes kézen állni is az ablakban, amilyen hülye!” Felhúztam magam, mert nem tudtam, mit tehetnék, a látvány ellen. „Ne nézd!”, jött elő a farbával a nejem. Nem is akartam, de nehogy már én érezzem (főleg nejem) rosszul magam más idétlensége miatt! Megint eltűnt. Elmentem öltözni.

Az ingnél tartottam, amikor meghallottam a nejem. „Na, ez megint az ablakban van!” Félhangosan mondta, hogy ne halljam meg, de nem tudta felháborodását eléggé letompítani. Abban a pillanatban felkaptam a telefonomat, és kirobogtam a konyhába. „Mit csinálsz?” „Felveszem és kirakom a fészre.” „Ne csináld már! Fel fog jelenteni, hogy perverz vagy.” „Igen? Én pedig közszeméremsértésért. Kíváncsi vagyok, kinek a feljelentése állja meg majd a helyét.” „Ne izélj már.” „Nézd csak! Észrevet! Éééés nem tetszik neki! Visszahúzódott. Most már mehetünk.”

„Tényleg felvetted?”, kérdezte később, útközben a feleségem. „Dehogy vettem. Csak azt akartam, hogy azt higgye.”

Hatásosnak bizonyult a tettem, vette a szomszéd a lapot, azóta nem mutatkozik Ádám-kosztümben az ablakában. Hogy otthon mit csinál, hogyan nudizik, vészeli át a nyári hőséget, nem érdekel, nem is tartozik rám, de onnantól kezdve, hogy ezt a nyílt színen teszi, jogom van hozzá, hogy kifejezzem felé véleményemet. Szerintem igazam volt.

Két tizenéves lány mellett állok a villamoson, ők egymással szemben ülnek és beszélgetnek. Tizenhárom-tizennégy évesek lehetnek. Mellettem egy korombeli férfi áll, és zenét hallgat, vagyis hallgatunk, én is jól hallom, kiszüremlik a füleséből. Legalább nem gépzene, hanem jazz, így nem zavar különösebben. Előveszem az e-könyvolvasómat és elmerülök egy krimiben.

Kis idő múlva felnézek, merre tartok. A jazzt hallgató férfi leült a túloldalon, most egy ötvenes asszony áll mellettem. A tinik éppen hangosan nevetgélnek, és a telefonjuk kijelzőjét mutogatják egymásnak. Még ráérek leszállni.

– …igen, igen! – helyesel éppen az egyik, a hosszú barna hajú – Én is szeretem. Meg ezt és ezt… és ezt is. Nézd csak! – mutat meg valamit a telefonján társnőjének, aki hosszú vörös hajú.

Visszatérek a könyvemhez, de hallom a lányokat.

– …na, meg ez! Ezt küldtem el, meg ezt és ezt. Figyelj csak! Ez is tök’ ari! Jaj, meg ezt is imádom! Ő meg ezt küldte… hát nem édi?

Zavarja a fülem a sok „ez”, megnézem magamnak a lányokat. Jólszituáltak, normál tizenévesek. Tovább zajlik az ezezés, fáj tőle a fülem. „EZ, nagyon sekélyes”, gondolom.

– Írt, írt! – kiált fel a barna – Jaj, de édi! Ezt nézd meg! Hát nem ari? Mit küldjek neki? Szerinted ezt? Vagy nem… várjál… megvan! Ezt, meg ezt és ezt…

Megőrjítenek! Mi az az „ez, meg ez és ez”? Egyáltalán, mi az az „ez”? Nem látom a telefonja kijelzőjét, mert vagy úgy mutatja a barátnőjének, hogy rossz a rálátás, vagy csillog a napfénytől. Még sem hajolhatok oda, hogy mutassa már mi az a sok „ez”. Közben döntésképtelen a barna hajú tini.

– Még sem jó… inkább ezt, meg ezt és ezt küldöm… de nem, nem jó. Ez az! Megváltoztatom a sorrendet! Vagy ne?

Gondolom, nem szövegsablonokról beszél.

– Figyu, ezt, meg ezt és ezt küldöm, és ezt is. Nem lesz sok? – mutatja a barátnőjének a mobilja kijelzőjét, de még mindig nem látom.

A barátnője hallgat, aztán sorrendcserét javasol és még egy „ezt”, mert szerinte egyáltalán nem sok, inkább kevés. A barna hajú megvizsgálja a javasolt „ezeket”, közben fintorog és a körmét rágja. Végül nem tetszik neki, és egy másik „ezeket” választ ki. Nekem meg fúrja az oldalam a kíváncsiság, és roppantul zavar az antiválasztékos beszédük, pedig nem vagyok egy Grétsy László.

– Ez lesz jó… és… elküldtem! Nem is tudom, hogy tudnék emojik nélkül chatelni.

„Micsoda! Ez a sok „ez” az emodzsi volt! Te sehogy nem tudsz kommunikálni! Olyan sekélyes a beszéded, mintha tanulatlan, iskolázatlan ember lennél, pedig ahogy elnézem, távol állsz ettől. Még hogy emodzsik nélkül nem lehetne chatelni! Jó hogy nem élni!” Teljesen kiakadok.

Leplezetlenül újra megnézem magamnak a kislányokat, szerencsére nem veszik észre, mert ahogy ismerem magam, minden kiül az arcomra, amit éppen gondolok. Kíváncsi lennék egy magyar dolgozatukra, de egy töri is érdekes lehet: emodzsi emodzsi hátán. Persze nem gondolom komolyan, vagyis nem tudom elképzelni, hogy ilyenkor is mosolyfickókkal teszik tele az írásukat. Habár ki tudja? Érdekes pszichológiai vizsgálat lenne egy ilyen korosztály kommunikációról és érzelmi kifejezésekről szóló elemzése.

Majdnem fent maradok a villamoson, annyira elgondolkodom a tinédzserek beszélgetésén. Mikor leszállok, még mindig az emodzsikról osztanak meg egymással gondolatokat. „Éljenek a modern hieroglifák… Virágzik az egyiptomi képírás XXI. századi tagozata…”, ehhez hasonlók fogalmazódnak meg bennem, miközben megrökönyödve és magamban dohogva sétálok hazafelé.

Nem tudom kikerülni, metróval kell mennem. Felmutatom a bérletem a mozgólépcső lejáratánál álló ellenőrnek, aki csak rágózik és még csak rám se pillant. „Valaki hangoskodik”, állapítom meg. A felfelé haladó mozgólépcső elején van az illető. Egy részeg fazon. Hőzöng. Aki teheti, feljebb lépked a közeléből. Erősen gesztikulál, és közben előre, hátra ing, félő, legurul. Orbánt szidja, közben a falat nézi, és annak beszél. Először nem értem, miért, aztán rájövök: a kormány plakátjait szidja. Van belőle egypár!

– Mocskos, szarházi Orbán! Téged kellene pillanatragasztóval bekenni, és kiragasztani az első fára, hogy leköphessenek, te, szemét hazug országrabló! – ordítja fröcsögve, és telibe köpi Soros Györgyöt, aki a plakáton vigyorog.

„Orbánnak fülig érne a szája, ha látná”, kajánkodok. Most nézek körbe, bal oldalt, jobb oldalt egymást követik a sorosgyörgyös plakátok. Már fel sem tűnik, immunis vagyok rájuk, olyan mintha egy kavicsot látnék a földön, tizenkettő egy tucat. Ugyanígy vagyok a reklámokkal is, átfolynak rajtam, és még csak nyomot sem hagynak.

Két harmincas, jólszituált nő áll előttem. Ők is a randalírozó részeget nézik, mintha moziban lennének. Az élet a legjobb film. Aztán a férfi felérkezik a mozgólépcsővel a felszínre, és elimbolyog, én pedig a peronra érkezem. Az előttem álló nők egyfelé tartanak velem, ráadásul a lépésük üteme is megegyezik az enyémmel, ezért kissé megszaporázom lépteim, hogy ne zavarjuk egymást.

Az imént ment el a metró, három perc múlva érkezik a következő. A két nő ismét mellém sodródik. Most veszem észre, hogy velem szemben is Soros György nevet. Szimpatikus feje van. A nők is észreveszik, és az iménti ittas férfiról diskurálnak. Nem figyelem, mit beszélnek. Aztán az egyikőjük felnevet.

– …még ehhez is hülyék! Eddig azt sem tudtam, hogy néz ki Soros, most minden méteren rám nevet. Híressé teszik a marhák Magyarországon. Röhögnék, ha Soros bérelte volna fel a kormányt, hogy népszerűsítse őt. A magyar kormány Soros-bérenc… Ingyen reklám…

– Ja, a kormánynak, mert egyébként közpénzből megy az egész – kontráz a társnője.

Nagyokat kacagnak, én meg csodálkozom. Faramuci ötlet: a „gyűlöletes” Soros György, mint a magyar kormány negatív kampány megbízottja? Amennyi eszement dolog történik ebben az országban, még ennek is lehet valóságalapja.

Közben befut a metró. Kicsit zsúfolt, de kibírható. A nők mellett jut állóhely nekem.

– Soros pénzeli Orbánt… és hogy hívják azt a szerelőt?

– Szerelőt?

– Tudod, a felcsuti, jaj nem… – nevet –, alcsuti… gázszerelő… Megvan! Mészáros Lőrinc! Na, ő Soros strómanja… és az egész bagázs Soros marionett-figurája… – nevetésbe fullad bolondozása.

Tovább élcelődnek a hölgyek a kormány propaganda plakátjain. Aztán a Kétfarkú Kutya Párt ellenplakátjai és akciói kerülnek napirendre. Jól hallhatóan remekül szórakoznak. Igazuk van, ezt másképpen nem is lehet elviselni, mert különben marad a sírás, vagy a dühöngés. A nőknek van igaza. És Hofi Gézának; eszembe jut két aranyigazsága.

„– Te, figyelj, haver! Képzeld el, Magyarországon jobb lett az élet!

– Tényleg?

– Nem, de képzeld el.”

„Ezekhez képest a ház nélküli csiga gerincoszlop…”

A nők közben elsodródnak mellőlem, de ahogy látom és hallom továbbra is nagyon jól érzik magukat.

A következőnél leszállok. Elmegy a metró, balra nézek: „Magyarország erős, és büszke európai ország.” „Az. De aki büszke az csak törni tud, és hajolni nem.” Kicsit keserű hangulat uralkodik el rajtam, de ekkor a metrón beszélgető nők jutnak az eszembe, és elmosolyodok. „A nevetés gyógyít és inspirál.” A mozgólépcsőn felfelé menet már csak a nők beszélgetésére gondolok és mosolygok.

Én vagyok a soros, nekem kell most kivinni a kutyát sétálni. A szomszéd parkba megyünk, mindig a kerítéssel körbekerített játszótér körül, a füves részen szoktam az ebünkkel két-három kört megtenni (mint minden más kutyatartó), közben békésen szemlélődöm.

A kutya izgatottan szimatol, nyomot fogott, bizonyára valamelyik kóbor macska rejtőzik a bokor alatt. Engedem, hagy járjon utána, de nincsen ott macska. Akkor valamelyik konkurens négylábú jelölhette meg a növény alját, mert ide-odaforgolódva szimatol, aztán nagy nehezen, különös gonddal becélozza a felmért növényszárat, és… fél méterrel elpisil mellette. Mindig ezt csinálja. Nem egy mesterlövész fajta. Lassan tovább sétálunk.

A játszótér második sarka mellett haladunk el, amikor észreveszek egy négy-ötéves forma fiúcskát a téren. Először nem különösebben érdekel, csak közönyösen konstatálom, hogy ott van a túlsó oldalon. Mást nem látok a közelében, habár átellenben ott lehetnek a szülei, csak a bokrok takarják.

A következő játszótérsarokhoz közeledünk, közben önkéntelenül a kisfiút nézem, de igazából nem látom őt, a holnapi napon jár az eszem, átgondolom, miket kell elintéznem. Ám valami miatt csak rátapad a tekintettem a fiúra. Még mindig messze van tőlem, nem látom pontosan, mit csinál. De valahogy, hm, rosszban sántikál.

Megkerüljük a kutyával a játszótér sarkát, most már kíváncsian nézem a gyereket.

Kissé háttal áll nekem, ezért sem látom jól… de valami tényleg van a kezében. Igen, és a tartásában és a viselkedésében is van valami… olyasmi, hogy az ugrik be nekem: most olyat tesz, amit nem szabadna.

Egy hosszúkás barna tárgyat tart a kezében, de csak nem tudom kivenni, hogy mi az és azt sem, mit tesz vele. Valahogy furcsa ez a művelet, turpiskodás. Húsz-huszonöt centiméteres az a valami és egyenetlen felületű… nem ismerem fel, még mindig nem… „Mit csinálhat?!”

Egyre közelebb érek a kerítés túloldalán a gyerekhez, aki láthatólag azt hiszi, senki nem látja őt. Persze nem szaporázom meg lépteimet, sőt még egy kicsit vissza is fogom a kutyát.

Azt a dolgot a kezében maga előtt tartja függőlegesen közel az arcához, és lassan, nagyon lassan bólogat a fejével. „Szürreális!” Most már roppantul furdal a kíváncsiság. Összeszűkült szemmel vizslatom a kisfiú, és egyre csak közeledem felé a kerítés mentén. És egyszer csak… „Atya úristen! Na, ne!” Rájövök, mi van a gyerek kezében, és arra is, hogy mit csinál.

Egy rozsdabarna színű fadarab van nála, és mint a fagylaltot le-föl nyalogatja!

„Ezt most miért teszi? Koszos az a fa, összeszed valami bacilust, férget! Hol vannak a szülei? Miért nem figyelnek rá?” Éppen rá akarok szólni a gyerekre, amikor egyszerre két dolog történik.

Észreveszek két anyukát. A hintán ülnek és hintáznak, közben beszélgetnek. Az egyik ölében egy nyolc-kilenc hónapos forma baba ül. Körülöttük két kislány játszadozik. A másik dolog: elkurjantja magát a kisfiú.

– Anyaaaa! Találtam egy botot a földön. Csupa nyál, és anya, nem én nyaltam meg!

– Jól van, értem… – kiált vissza félgőzzel az az anyuka, akinek nincsen baba az ölében, és közben a kisfiú felé sem néz, majd folytatja beszédét a másik anyukához – …és mit gondol erről Marika néni? Végül is ő az osztályfőnök…

Megvizsgálom az anyákat és a körülöttük játszó gyerekeket. Azt szűröm le, hogy a két lány a babás anyukához tartozik és testvérek. Vagyis a kisfiú egyke.

Az anyukája miért nem figyel a gyerekére? Hogyhogy nem érdekli, mit tesz, mit mond? Én meg itt hüledezek a számomra vadidegen fát nyaló fiúcskán? Most mondjam meg az anyjának, hogy mit csinált a gyereke? Ez rosszul venné ki magát. Nem volt neki furcsa, hogy a fia egy nyálas fáról beszél, ami a kezében van?! Ha nem is él a gyanúperrel (de ő még csak félszemmel sem nézett oda gyermekére!), hogy mitől nyálas az a fa, akkor miért nem szól rá, hogy dobja el, és menjen oda hozzá megtörölni a kezét? Ezzel az erővel egy nyálas gilisztáról is szó lehet, vagy félig rágottról, ez az információ sem jutott volna el az anyuka tudatáig. Számomra nyilvánvaló, hogy a fiúcska unatkozik, fel akarja hívni magára az anyja figyelmét: – Anya, törődj velem! –, illetőleg a határait feszegeti, hogy meddig mehet el. Hát sokáig elmehet ez e gyerkőc, ha ez így folytatódik. De nincsen jogom kritizálni az anyát, nem ismerem, a szokásait sem, ennyiből nem lehet messze menő következtetéseket levonni a neveléséről. De engem igenis megdöbbent, hogy a játszótéren van egy kicsi fiú, aki szutykos fát nyalogat, minden felnőtt kontrollt nélkülözve, és néhány méterre a bokron túl ott van az anyja, és ebből semmit sem észlel.

Jócskán elhaladok a kutyámmal a kisfiú mellett, a továbbra is csevegő anyukákat is elhagyom. Figyelem, de nem látom az éppen gallyat megjelölő ebecskémet, aki ezután két lépést tesz meg, majd izgatott örömmel szimatolni kezdi a talajt, és a következő pillanatban teljes örömmel hempergőzni kezd a fűben.

– Kellj fel! Hagyd abba! – kapok észbe, mert tudom, hogy ahol a kutyám örömmel fetreng, az a hely az ember számára nagyon büdös. Igazam is van! Úgyhogy amikor hazaérünk, beteszem az ebet a fürdőkádba, és tetőtől négy talpig jól besamponozom és megmosom.

A szokásos villamosomon zötyögök hazafelé. Zavar a meleg, de tűröm, ez van. Erről jut eszembe az Index cikke, ami a mediterrán harmincfokos, virtuálklímás, felújított orosz metrószerelvényekről szól. Nem mondom, hogy ennek hatására kevésbé érzem a meleget, de míg ez jár az eszemben, nem figyelek az itteni hőségre. Miért nem lehet légkondis villamosokat üzembe helyezni? Vizet is oszthatnának, gondolom, majd kánikula idején, ez a meleg még smafu.

Eleget merengtem a melegen, előveszem a könyvem és belemélyedek.

Egy harmincas pár száll fel az egyik megállóban. Azért tudom, mert átadom a helyem a nőnek: állapotos. Nem beszélgetnek. Aztán elkezd zenélni a férfi mobilja. Semmi gond, szolidan beszélget, nem zavar, a könyvre figyelek, csak kevés szó szüremlik hozzám, de valami csak áthallik.

– …nézem, ez így nem frankó. „Héj, ember, álljunk már le!”, ordítok a csávóra. Harmincöt liternél tartottunk! Félig volt a tankom, mikor tankolni kezdett… Már jócskán túl tolta. Ha nekem ekkora volna a tankom, akkor nem Suzukim, hanem BMW-m lenne.

„Na, ezt is átvágták. Én ezért tankolom magam a kocsim, s nem hagyom a kutasra.”

– …tudom én, hogy az megbízható, de az tele volt. … Aha, a másikhoz, a maszekhoz mentem át, az is ott van a Tesconál. Egyszer már tankoltam nála, akkor is fura volt, hogy öttel több gáz ment a kocsimba…

„LPG gázos Suzuki? Aha! Akkor ezért nem maga tankolt!” Biztos utólag szereltette be. A sógorom is megcsináltatta. Azt mondja, megéri, mintegy 40%-kal költséghatékonyabb, tényleg tud vele spórolni. Százhatvanezerért szerelték be neki, de ez évekkel ezelőtt történt. Hol gázt, hol benzint használ.

– …hívattam a főnökét. Felvette a panaszomat, és még negyven percen keresztül dumáltunk… Azt mondta, felhív majd, ha kivizsgálták az esetet.

„Azt várhatod.”

– … Azt akarta ledugni a torkomon, hogy a meleg miatt kitágult a tartály. Tíz litert?! Ez madárnak nézett. Egy-két decit esetleg. Azt hittem, megverem... Én nem tudom, hogyan manipulálják, a pultnál valami gombbal, mágnessel, de az hótziher, hogy tíz litert nem tágult a tankom. Oszt csak elszólta magát az ipse…

Nem értem, mit mond, mert közbeszól a párja, pedig már érdekel a sztori. Reményeim szerint nem kell sokat várnom, hogy megtudjam a mondat másik felét, mindent kétszer mond el a fickó, olyan, mint egy papagáj.

És tényleg újra elismétli a korábban hallottakat, igaz, most más sorrendben, és megtoldja egy-két szitokkal, és némi lényegtelen egyéb információt is hozzátesz... De tévedek, csak nem beszéli újból el, hogy miért szólta el magát a kutas. Bezzeg, ha kíváncsi vagyok valamire, akkor az nem hangzik el, vagy lemaradok róla! Na, mindegy, a most következő megállónál le kell szállnom.

– …azt mondta, több panaszt is felvettek, mert több gázt tettek a tankba, mint amekkora az űrtartalma, vagyis tudnak a csalásról.

„Ez az! Csak elmondta újra!” Úgy örülök, hogy csaknem felkiáltok. Apró örömök az életben, ezek viszik tovább a szekeret. Felszabadultan leszállok. „Ettől függetlenül megérné gázossá átszereltetni a kocsimat. Ki kell tapasztalni, hol nem csalnak… De még nem sok helyen van ilyen töltőállomás…” Legyintek, most úgy sem aktuális, és átmegyek a zebrán.