Cigányasszony megjósolta, hogy elhagyja az országot

Villamosra várok. Végre jó idő van. Leülök egy padra és nézelődök. Egy szakállas fiatalemberen akad meg a tekintetem, ő is villamosra vár. Valamint mellette egy cigányasszonyon, aki körülötte sündörög, de a fiatalember nem veszi észre. Jól szituált, pasztell zöld kosztümöt hord, púder zöld magassarkú cipő van rajta és dohányzik. Karádikatalinosan tartja a cigarettát a kezében, a mozdulatai a tartása választékosságról tanúskodnak. Vonzó negyvenes nő.

A következő pillanatban a fiatalemberhez lép, és felgyorsulnak az események.

Mond valamit neki, közben fürkészve, szuggerálón a szemébe néz nagy mélybarna szemeivel. Nem értem, mit mondott, de ezzel a huszonéves, ficsúrosan felöltözött, öltönyös ifjú is így van, mert zavartan megkérdezi: – Tessék? Látszik rajta, hogy éppen nem ezen a bolygón volt, és az is, hogy fontolgatja, elhajtja a nőt, de egy gyors pillantással gyorsan felméri az asszonyt, és zavartan visszanéz a szemébe.

– Sok mindent látok magán... maga őszinte és tisztalelkű, mélyérzésű ember – mondja a cigányasszony lágyan megsimogatva a fiú karját, közben nem hagyja abba a mélyfürkészést.

Az ifjú arcán árnyék suhan át, biztosan arra gondol, mint én is: ez nem segítséget kér, vagy útbaigazítást, hanem kéregetni akar... de kinézete, megjelenése egészen mást sugall; elegáns, kulturált, vonzó – valami simli van itt! Már nyitja is a száját, gondolom azért, hogy elhajtsa, de a nő folytatja a beszédét.

– Maga szerencsés ember, de nem becsülik meg a munkahelyén, hamarosan elhagyja az országot, máshol megcsinálja a szerencséjét, főnök lesz...

– Ezt honnan tudja?! – szakad ki a fiatalember szájából a csodálkozás.

– Nem hisz benne, hogy sikerülni fog, de belevág, mert barátai, családja támogatja....

A fiú egyre elképedtebb.

– Jósolhatok magának? Higgye el, minden jóra fordul, de nem lesz könnyű... Áldja meg az isten, és az áldáshoz, adja a legkisebb papírt, ami magánál van.

A fiú már teljesen el van varázsolva. Először nem fogja fel, vagy nem érti meg, mit akar a cigánynő, de ő csak mondja és bűvöli a fiút. Egészen addig, míg a táskájába nem nyúl a fiú és ki nem vesz a pénztárcájából egy 2000 forintos bankjegyet. A nő elveszi tőle, és a markában tartva a pénzt tovább beszél.

– Mutassa a bal tenyerét – ezt már sokadjára mondja, mert a fiú, miután átadja a pénzt óvatossá, bizalmatlanabbá válik, arca feszült lesz.

Végül csak odaadja a kezét, de a kézfejét mutatja, mintha pirospacsizna.

– A tenyerét...

Óvatosan, most már határozottan gyanakodva megfordítja a fiú a kezét. A cigánynő megfogja a kétezrest szorongató kezével és belenéz a tenyerébe. Sajnos nem értem, mit mond, csak foszlányokat hallok. Majdnem felpattanok, hogy közelebb menjek, de tűrtőztetem magam.

– ...átok van... a két vonalból itt.... szerencse fia...  nem sikerülnek úgy a dolgai... leveszem az átkot...

Végképp nem hallom, mit mond. Észreveszem, itt a villamosom, de hagyom elmenni.

– .... le kell kötni a csomót, hogy tiszta maradjon a szerencséje, az átok nincs már magán... Egy nagyobbal kell lekötni a csomót.... A legnagyobb bankjegyet kell kötésnek rátenni, különben szétbomlik a csomó, és elszáll a megtisztított szerencséje.

A fiatalember csak néz rá értetlenül, zavartan, gyanakodva, megigézve – csak úgy kavarognak az érzelmek a szemében.

– Na neee! – böki ki.

A cigányasszony üti a vasat, miközben még mindig a fiú kezét fogja, és a markában ott figyel az összegyűrt kétezres.

Sikerül neki!

A fiú újból a pénztárcájába nyúl, most egy 10000 forintost vesz elő.

A cigányasszony a kétezres mellé gyűri a markába, és elkezdődik a nagy itt a piros, hol a piros játék.

A nő valamiféle áldást mond, miközben a bankjegyeket szorongató kezével az ifjú markát ütögeti, majd megérinti a fiú karját, vállát, keresztet vet a fiún, közben a srác úgy követi a szemével, az egész fejével a bankjegyeket szorongató kezet, mint a kutya a jutalomfalatot tartó gazdájáét, ugrásra készen.

Aztán hirtelen vége szakad a szituációnak.

A cigánynő jól összeszorítja a tenyerében a pénzeket, mellkasához vonja a kezét, és sebesen ellép a fiútól, hogy sürgősen faképnél hagyja. Az ifjút nem éri váratlanul a dolog, csak erre várt. Villámgyorsan, határozottat a nő elé áll, és megragadja a pénzt szorongató kezét.

–Na, ebből elég! Adja csak vissza a pénzemet! Rossz lóra tett, rendőr vagyok! Ha nem kapom vissza a pénzem, beviszem magát!

A cigányasszonyt fejbe kólintja a fiú szava, a szemén látszik, hogy megretten.

– De hiszen maga is ember....

– Ember, de nem hülye ember! Adja vissza a pénzem, különben beviszem az őrsre!

A nő odanyújtja az összegyűrt tízezrest; a kétezres is kilóg a tenyeréből. Az ifjú csak a tízest veszi ki remegve az idegességtől a nő kezéből.

– Annak a kétezresnek meg örüljön és menjen innen! – mondja a fiú, és felindultan, nagy léptekkel távozik, felszáll a villamosra.

A cigányasszony is eltűnik a színről, magamra maradok.

Mintha álomból ébrednék, úgy térek magamhoz, mert megállt körülöttem az élet, néztem, mint a moziban. „Van még ilyen? A XXI. században?” Valamit nagyon megragadott a cigányasszony a fiatalemberben. De az a fura a szürreális helyzet ellenére, hogy (úgy láttam) nagyon sokat segített a fiúnak. Mintha csak erre várt volna, mert erre a megerősítésre volt szüksége. Furcsa az élet! Mindennek meg van az oka, és semmi nem történik véletlenül.