Mikor hazaérek, nincsen otthon senki. A gyerekek még iskolában vannak, a feleségem vásárolni ment. „Ah, ez jó! Egy kis csend és nyugalom, enyém a lakás!” Persze ilyenkor semmi nem jut az eszembe, ami szuper lenne a nem várt kikapcsolódásra. Már csak azért sem, mert tudom, hogy maximum fél óráról van szó. De ez is remek, egy kis egyedüllét.
Gyorsan átöltözöm, készítek magamnak egy teát és egy jó könyvvel leülök a fotelba. Alig olvasok el négy oldalt, csöng a telefonom.
– Merre vagy? – szól bele a feleségem; valami van a hangjában.
– Itthon vagyok. És te…
– Az jó… Gyere le gyorsan! A parkoló felőli oldalra – vibrál a hangja.
– Jó-jó, de baj van? Ideges vagy.
– Igen, segíteni kell, összeesett a szomszédunk! Nem tudjuk felemelni! Gyere!
„Aj-jaj-jaj!” Felpattanok, kulcsot veszek magamhoz, és már futok is le a lépcsőn.
A kettővel alattunk lakó idős házaspárt látom meg még a lépcsőházból a kapu üvegén keresztül. Sápadtan, tanácstalanul állnak és kétségbeesve tartanak valakit. Akkor már tudom, kit - a lányukat. Néhányszor már találkoztam velük a liftben. A lányuk sem fiatal és irdatlanul kövér. Mindig a szüleivel látni őt, mert a túlsúlya miatt alig tud járni. „Atya úristen! Hogy fogom őt felemelni!”
– Itt vagyok – nézek le leplezett tanácstalansággal az elhízott nőre.
Sűrű, fiúsan rövidre nyírt barna haja izzadtan a koponyájához tapad, arcáról patakzik a víz. Tekintetében kétségbeesés és egyben reménytelenség van. Félig ülőhelyzetben van, félig fekve, a szülei és feleségem tartják remegve, hogy ne hasaljon el teljesen. Látom, igyekszik a szerencsétlen, folyamatosan próbálja a lábait maga alá húzni, hogy kinyomhassa magát, de csak egész testében reszket az erőfeszítéstől.
– Na, de jó! – néz fel rám tekintetében megkönnyebbüléssel, esdekléssel a feleségem.
Szó nélkül megkerülöm az extrém csoportot és megállok a nő háta mögött. A hóna alá nyúlok, jól megvetem a lábamat, nagy levegőt veszek és egy gyors, határozott mozdulattal függőleges helyzetbe emelem a szomszédnőt. Egy ponton túl, szerencsére, ő is segíteni tud a lábaival.
– Ahj, de jó! Köszönöm! – sóhajt nagyot, és rögtön utána a szülei kezdenek hálálkodni.
Nejemmel egészen a lakásig, ott pedig a szobájába segítjük a szomszédnőt. Szinte folyamatosan köszöntgetik a szülők és ő is a segítséget.
Már otthon vagyunk, amikor a feleségem mondja: – Több, mint fél órája ott ült a földön… Senki nem segített nekik! Hogy lehetnek ennyire érdektelen az emberek? Amikor én odaérkeztem, négy ember is elment előttük, és apám semmi! Pedig segítséget kértek. Ez felháborító!
– Hm, ez durva! Sajnálom a nénit és a szüleit.
– Nénit! Velünk egyidős!
– Na, ne!
– Ugye! Én is idősebbnek néztem. Beteg, azért ennyire kövér. Farkaséhsége van. A szülei mesélték, mikor rád vártunk.
Elcsodálkozom, szimplán egy idős, magára nem figyelő, túlsúlyos nőnek néztem. Kicsit elszégyellem magam.
Csöngetnek.
– Ne haragudjon, hogy zavarom, de ezeket, kérem, fogadja el tőlem. – Az idős szomszéd úr áll az ajtóban két nagy tállal. Az egyikben pogácsa, a másikban alma púpozódik.
Nem hagy megszólalni.
– Nem tudhatja, hogy mekkora segítség volt ez nekünk, főleg a lányomnak. Önnek is vannak gyermekei, így tudja, milyen élmény a gyermek, amikor kicsi… az első lépések, mikor megszólal, cseperedik… Tizenhét évesen kezdődött el a lányomnál a mérhetetlen falánkság. Orvostól orvosig jártunk, voltuk pszichológusoknál, nem javult, romlott a helyzet. Olyan szép kislány volt, tudja lovagolni szeretett… Már nem teszi… De nem akarom feltartani. Illetve… azt hiszem, én vagyok az öregebb, tegeződjünk.
Megilletődöm a bensőséges beszédtől, hiszen alig ismerjük egymást, de látom, hallom számukra elképzelhetetlenül nagy dolog volt, számomra viszont szimpla, a tettem. El is szégyellem magam, mert rájövök, előítéletem volt a lánnyal szemben, mert csak a kinézete alapján ítéltem meg. Eszembe jut, hogy több mint fél órán keresztül rászorult helyzetben volt, és senki nem segített rajta, a szüleinek, hanem nézték, vagy rájuk sem pislantottak, és csak annyit láttak, hogy egy idős férfi és nő egy nagyon kövér nőt próbál meg felsegíteni. „Igen, felháborító, ahogy a feleségem is mondta!”
Az utolsó 100 komment: