Innom kell egy kávét, különben annyi az ügyintézésnek, pedig lenne mit elintéznem. Bemegyek egy Cafe Freibe. Egy olasz presszó kávét kérek feketén. Az első üres asztalnál helyet foglalok.
Mellettem két negyven körüli anyuka folytat heves diskurzust. Pontosabban a melírozott, félhosszú hajú, szemüveges anyuka magyaráz felindultan társnőjének. Osztályfőnökről beszél, meg a felelősségről... nem tudom pontosabban, a kávém érdekel. Van valami a levegőben, leragad a szemem, ködös a fejem, azonnal el tudnék aludni.
– Elment ennek az esze vándorolni a hegyekbe! – kapom fel a fejem az elhangzott mondatra.
A szemüveges anyuka mondta beszélgető partnerének, a hosszú, szőke hajú anyukának.
– Na, azóta nem járok szülőire – kapom el a következő mondatot.
Már két korty kávét szürcsöltem a csészémből, kezd pezsdíteni a koffein. Jó erős, finom kávé.
– Hiszen az is a neve, SZÜLŐI ÉRTEKEZLET! És nem GYERŐI ÉRTEKEZLET! Nem gyerekeknek szól! De gyerekekről, tanulókról szülőknek! Ez tiszta hülye! Még hogy a gyerekek is meghívottak a szülőire! Ők is szavaznak, hogy milyen költsége legyen az osztálykirándulásnak! Nevetséges! Nem ők a pénzkeresők! Akkor a szülők miért nincsenek meghívva az osztályfőnöki órára? Nem lehet a gyerekektől megbeszélni semmit, mert zajonganak, belebeszélnek a témákba, úgy, hogy a drágák, nem is értenek hozzá. De nem is kell nekik. Nem kellene ott lenniük! Káposztalé van ilyen tanárnak agyvíz helyett a fejében, és az is már romlott!
Lehet, hogy igaza van az anyukának, mert arra sincs senkinek szüksége, hogy utána a nagyobb szájú diákok cikizni kezdjék azt a gyereket az osztályban, akinek a szüleje például valamivel nem értett egyet a szülőin.
– Most meg azt találta ki ez az agyalágyult, hogy ösztönözni kell a gyerekeket...
– De hiszen ez jó ötlet! – vágott közbe a szőke anyuka.
– Na, várd ki a végét! Ösztönözni kell úgy, hogy a nebulók minden hónapban szavaznak, hogy ki a hónap tanulója. Akit megszavaztak, az pénzjutalmat kap, vagy két mozijegyet. Ez egy vadbarom! Egy kapitális hülye! Egy-egy ...Palkovics!
– És ez szerinted nem jó? – kérdezte óvatosan a szőke anyuka.
– Már hogy lenne jó?! – háborodik fel az anyuka - Egy tizennégy éves gyereket szerinted normális dolog pénzzel ösztönözni a tanulásra?! Ez állatság! Először is tanulni kell megtanítani őket, jegyzetelni, lényeget kiemelni. Nekem kellett megmutatni, hogyan kell ezt csinálni! Mi a szarért van az iskola? A jegyek szolgálnak ösztönzésként a gyereknek! Ha tanulsz, ötöst kapsz, ha kevésbé, négyest és így tovább! Ez a visszajelzés a gyereknek! Ez maga az ösztönzés! Nem pénz kell ahhoz, hogy jó tanuló legyen a gyermek! Ja, persze, a barát a barátra fog szavazni, a lányok a lányokra! Milyen szavazás lesz ez? És ez alapján hirdetik majd ki, hogy ki lesz a hónap diákja? Ez úgy szar elképzelés, ahogy van! Különben is, azért tanul a gyerek, hogy helyt tudjon állni az életben, hogy el tudjon majd igazodni. Majd, ha egyetemre jár, az már egy kicsi élet, akkor legyen pénzes ösztönzés, hiszen ez már nem kötelező, azt az egyén akarja. Ezért van az ösztöndíj. Ha meg el kezd dolgozni, akkor már jön a fizetés, ami a munkájának az elismerése és a megélhetéséhez szükséges. Nem bonyolult ez! Megvan az életnek a maga sorrendje! Ezt nem képes felfogni ez a degenerált! Pedig van két gyereke! Nnna, azokat sem irigylem! Ha ez a paprikajancsi óvodában dolgozna, ott is pénzzel ösztönözné a kicsiket! Gyerekek, a pénz beszél, a kutya ugat! Tulok! Az előző osztályfőnökkel sem volt könnyű, tavaly ment el, de vele csak az volt a baj, hogy kerülte a konfliktusokat, szőnyeg alá söprögetett, ám ha négyszemközt tudtál vele beszélni, akkor utána helyre rakta a dolgokat. Elment. Ez a baj, hogy a hozzáértők túlnyomó többsége már külföldön dolgozik, itthon már több a salabakter, vagy ha szakmai nagyágyú valaki, akkor a sok seggfej nem engedi kibontakozni, avagy kiszipolyozzák.
Folytatta még a szemüveges anyuka a füstölgését, okfejtését, de nekem sajnos már mennem kellett.
Útközben az anyukára gondolok és nagyon is egyet értek vele. A fiamnak is volt egy szuper osztályfőnöke, aki mellette németet tanított a gyerekeknek. Két év után elbúcsúzott, Németországba ment ki a párjával, mert a férje itthon nem boldogult a szakmájában, kint meg tárt karokkal várták. Az osztályfőnökünk imádta a gyerekeket, a tanítást, remekül ösztönözte a diákokat, nem kellett hozzá pénz. A fiam a mai napig abból él, amit tőle tanult meg német órán. Sajnos ez a nagy szomorú helyzet, a kitűnő munkaerő itthon nem megbecsült, mert nem ez számít.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.