A villamoson ülök egy átlagos nap után, és elektronikus könyvet olvasok. Jólesik a kikapcsolás. Már azt sem tudom, melyik megállónál járok. Kellemesen kevesen vannak a villamosan, jár a levegő és senki nem tör be az aurámba.

Jó néhány oldal után felnézek, hogy merre járok – már mentem tovább egy-két megállóval, mert belemélyedtem a könyvbe –, még messze. Jobb kéz felé egy idős, hatvan fölötti házaspárt veszek észre: a nő a menetiránnyal megegyező irányban ül, szemben vele a férje, és tudálékosan magyaráz. A kémia tanárnőmre emlékeztet, aki teljes átéléssel adta le az anyagot, habár senkit nem érdekelt. De ez éppen hogy csak átsuhan az agyamon, visszatérek a könyvemhez. Nem tudok visszarázódni, „kár volt felnéznem”, már nem zárom ki a külvilágot, fél füllel a másik oldalon ülő hatvanas nőt hallgatom.

– Mondtam neked, hogy nem lesz ez így jó... Már akkor mondtam… Sose hallgat rám. Na, ebben olyan, mint te…

Igazából idegesít, de valahogy mégis vonz. Talán azért, mert már volt ilyen beszélgetésem, és most jó kívülállóként belehallgatni, megfigyelni és kielemezni.

– Nem értek egyet vele. Minek kell a gyerekeket közkinccsé tenni, olyan mintha múzeumba állítanák ki őket. Ebben az a rossz, hogy így nőnek fel, természetes lesz, hogy vadidegenek bámulják őket. Nem lesz magánéletük…

„Ebből már nem lesz olvasás.” Az e-könyv olvasó fölött a levegőbe meredek és fülelek. Kíváncsian jobbra nézek, a házaspár felé. A nő megállás nélkül beszél, és férje szemét keresi tekintetével. A ritkás ősz hajú férfi az istennek nem nézne nejére, kifelé mered, mintha valami érdekfeszítőt látni. Még csak nem is bólint. A szürke hajú nőt nem zavarja, mondja, mint egy elromlott beszélőbaba.

– Csoda, hogy még nem törtek be hozzájuk, a háttérben minden látható: a herendi vázák, amit tőlünk kaptak karácsonyra, a drága vékony tévéjük, ezt Tomi vette, drága kanapéjuk, minden… ez alapján könnyen be lehet őket azonosítani, és máris megtörténik a baj, úgy kirabolják őket, hogy csak pislognak utána. Minek az a jutyub? Hallod? Hé! Mit gondolsz?

A férj továbbra sem reagál. Aztán látom rajta a felismerést, véleményt kérnek tőle. Minden kiül az arcára: meglepődés, óvatosság, ódzkodás, elhatározás, öröm, és beszélni kezd. De nem hallom. Négy tini iskolás száll fel, két lány, két fiú, elém állnak, és harsányan beszélnek, nyihognak. Majdnem rájuk szólok, hogy álljanak arrébb, de kontrollálom magam. Szerencsére a következő megállónál leszállnak. A férj éppen akkor fejezi be a mondandóját. „A fenébe!”

A nő mintha meg sem hallaná, ugyanott folytatja tirádáját, ahol abbahagyta.

– A jutyub olyan, mintha elhúzná a függönyöket az ablakon és bárki benézhetne. Egy nyílt kukkolás…

A férj arca újból érzelem mentessé válik, inkább unottá, mint amikor a huzat elfújja a gyertya lángját, és ismét kimered az ablakon. A felesége csak mondja és mondja.

„Csak ezt ne! Én nem akarok ilyen házasságot, ilyen nyugdíjas életet!” Közben majdnem fent maradok a villamoson.

Míg hazasétálok is, ők járnak a fejemben, két szürke, kopott, fásult és savanyú ember. Beleborzongok. „A magyar átlag valóság? Ehhez két ember kell.” Lassan ballagok, és gondolkodom, közben kikapcsolom az e-könyv olvasómat.