Zónázó vonaton ülök. Korán érkeztem, két perce állt be a vonat. Felszálltam és leültem az ablak mellé. Még huszonhat perc van az indulásig. Rengeteg időm van. Bedugom a fülesem és a telefonom a kedvenc rádióadómra hangolom. Előveszem az e-könyv olvasómat és folytatom a megkezdett krimit.

Mikor újra felneszelek, tele a vagon, az összes ülőhely foglalt és tömötten állnak, kényelmetlenül egymás aurájába nyomulva az emberek. Elindul a vonat. Pontosan. Kihúzom a fülesem és elteszem a könyvet. Le-leragadt a szemem, pedig izgalmas a krimi, de az év végi hajtás kifárasztott, nem tudom magam kialudni. Félek, elbóbiskolok, és nem szállok le, ahol kell. Meglepődöm a zsivajtól, mintha egy osztálykiránduláson levő diákok között lennék, pedig csak hazautazó dolgozó emberek vannak körülöttem és tanulók. Srégen előttem, a következő négyes ülés mellett egy babaarcú huszonegy-két éves forma lány áll és telefonon beszél. Nem hallom, mit, ahhoz nem áll elég közel hozzám, csak néha a nevetése hallatszik hozzám. Különösebben nem érdekel, csak valamerre néznem kell, az ablakon hiába nézek ki, koromsötét figyel vissza rám, néhol távoli fehér, sárga fények vonzzák a szemem, távoli házak kivilágított ablakai, villanyoszlopok lámpái. A lány mellett egy jóvágású, svájcisapkás öregúr ül.

Egyszer csak mond valamit fennhangon az öregúr a babaarcú lánynak. Hallom én, meg értem is, mit mond, de annyira furán veszi ki magát a dolog, hogy kell pár másodperc, míg felfogom.

– Ne beszéljen a fülembe! Forduljon másfelé! – mindezt hadarva, recsegve mondja, és még két-három hasonló mondatot.

Elsődjére a lány sem kapcsol, hogy hozzá beszélnek.

– Nem érti? Ne beszéljen a fülembe, forduljon másfelé!!! – Ezt már kifejezetten indulatosan mondja, szinte ütnek a szavai.

A lány arca pipacspirosra vált, szemei ijedtséget tükröznek, de nem fordul el és egy árva szóval nem válaszol, beszél tovább a telefonba.

Az emberek arcán meglepődés, kis félelem és kíváncsiság látható. Mindenki várja a jelenet folytatását, mert egészen biztos, hogy lesz, hiszen a lány változatlanul a fülére ragadt telefonnal, változatlan testtartásban cseveg tovább. Nem kell sokat várni.

– Nem hallja, amit kértem? Pedig szépen kértem. – A lány összerezzen, arca megint lángol – Fordítsa másfelé a fejét, pontosan a fülembe beszél! Nem érdekel, amiket mond! Nem-ér-de-kel!!!

A lány, mint, aki nem hallja, ugyanúgy beszél tovább, ám a szemén látni lehet, mindent pontosan hallott és értett.

Én ezt nem értem. Az öregúr háromszor is világosan kifejezte, mi zavarja, és mit kellene tenni, hogy a konfliktus véget érjen. Igaz, hogy nem veretes mondatokkal és csodálatosan barokkos stílusban fejezte ki magát, vagyis nem nevezhető kommunikációs gurunak, vagy nyelvzsonglőrnek, és túlságosan nem is körítette mondandóját, ám a lényeg, benne volt és még csak nem is volt igazából bántó. A lánynak kellene lépnie. Mondjuk, semmiből nem állna hátat fordítania az öregnek, és akkor nem beszélne a fülébe.

Úgy látom, mások is végigzongorázták magukban a helyzetet, és mindenkinek megvan a maga variációja a megoldására.

De a lány csak beszél és beszél az okostelefonjába, ugyanabban a testtartásban.

Igen, a szituáció közel sincsen a megoldáshoz, mert az idős férfi, ha már vette a fáratságot és konfliktusba keveredett a huszonévessel nem hagyja annyiban a maga igazát.

Így is van, a következő pillanatban, hirten felpattan, és a lány elé penderül. Az ifjú nő megretten, láthatóan hátrahőköl és egy-két másodpercig levegő után kapkod, de a telefonját nem szedi el a fülétől.

– Nem érti, hogy nem érdekel a barátnőjével folytatott diskurzusa? Háromszor kértem, hogy fordítsa el a fejét! A fülembe beszél!!! Ez – mutat a bal fülére – nem diktafon! Értse már meg, hogy nem a telefonbeszélgetését akarom megtiltani! Csak ne-beszéljen-a-fülembe!!!

A lány arca lobog, szeme retteg, de nem és nem válaszol. Semmit! Hanem továbbra is abba a kurva telefonba beszél, ugyanazzal a testtartással és hangtónussal. Igen, már engem is felidegesített a kompromisszumpasszív, falrahánytborsó viselkedése.

– Na, jó – mondja az agilis idős úr -, akkor én meg hangosan fogom az újságomat olvasni – és szorosan a lány előtt állva, fennhangon elkezdi felolvasni a kezében tartott sajtóterméket.

A lány idegesen nevet, és beszél és beszél a telefonjába.

Elképedve nézzük a szürreális jelenetet, mintha színházban lennénk. Ez a valóság show, nem a tévében sugárzottak!

Patthelyzet alakul ki, a lány egyazon testhelyzetben telefonál, az öregúr fennhangon felolvas – mind a ketten rossz érzésekkel teliek. Öt perc telik így el. Mi csak nézünk, mint a moziban.

Aztán leül az öreg, a lány változatlanul ugyanúgy beszél. A jelent varázsa elmúlik. Egy harmincas férfi az éppen jegelődött szituációba kiabál, de érződik, hogy csak úgy véli, tennie kell valamit, mert hiszen egy férfi egy vadidegen nővel vitatkozik és a gyengébbik nemnek segítségére kell lennie. Slussz. Az egészből ennyit fogott fel. Meg azt, hogy a babaarcúval bármikor szívesen beszélgetne, míg a kalapos öregúrral, hm, nem.

– Nem látja, hogy tumultus van? Tele a vonat! Ne hangoskodjon itt! – Ez az idős férfinak szólt.

Vagyis azt fejezte ki a lovagias érzésektől túlcsordult harmincas férfi: nem látod, te vén trotty, hogy nincsen elég hely ahhoz, hogy tündi-bündi arrébb menjen? És különben is!

Erre a babaarcú erőre kapott és végre hallatni kezdte a hangját.

– Maga egyszer csak kiabálni kezd velem! Hogy képzeli ezt? Maga arrogáns velem! – közben változatlanul a fülén van a mobilja.

Az öregúr nem válaszol. Hát… erre nincs is mit válaszolni. Nagyon sajnálom őt és idegesít a lány.

A kényes szituációt a következő állomás oldja meg. Kevesen szállnak le ott, és annál többen fel. Az ifjú nőnek arrébb kell mozdulnia, hogy helyet adjon két férfinak. Nézem őt. Továbbra is telefonál. Nézem a karakán idős férfit. Újságot olvas. Hm. A következő állomáson leszállok.