„Na, neee!”, gondolom, „Huszonöt perccel előbb érkeztem és még ez is!” Barátommal megbeszéltük, hogy beülünk valahova beszélgetni egy kicsit, és az imént hívott, hogy negyven percet késik. Egy kávézóban ülök, zsúfolásig tele van, az asztalkák pedig túl közel vannak egymáshoz. Mindegy, majd fogyasztok és olvasok. De úgy zúg a kávéház, mint egy méhkas.

Mellettem két negyvenes anyuka beszélget kávé és sütemény mellett. Nem akarom hallani diskurzusukat, de itt süketnek kellene ehhez lennem. Az egyik, egy molett, rövid melírozott hajú éppen panaszkodik.

– Múlt vasárnap költöztettük be Tomit (nem valódi neveket írok) a kollégiumba és már is összevesztem a nevelőkkel. Képzeld el, olyan ramaty állapotban van a szobájuk, hárman vannak együtt, hogy az katasztrofális!

A másik anyuka, vállig érő, vörös hajú, együtt érezve hallgatja barátnőjét, közben apró falatokat vág villájával a tortaszeletéből. Az egész teste tömény figyelem. Hirtelen közbevág, és egyik ismerősével kapcsolatban mond el hasonló esetet, mint amit a melírozott hajú asszony mesélt.

– Na, képzeld el – veszi vissza a szót a molett anyuka -, Tomi belépett, és nem bírta abbahagyni a köhögést. A zuhanykabin oldalán és végig a csempén tömény penészgomba tenyészet volt. Feri sem bírta, tudod, mennyire allergiás. Ez nagyon komoly légzőszervi problémákat idézhet elő. A szobában a falak fekete foltosak voltak a lecsapott szúnyogoktól, legalább két éve nem festették le, lejött a vakolat, csupa luk és kosz. A függöny lógott, nem volt felcsipeszelve. Mint egy hippitanya.

A vörös sopánkodik és átérzi a helyzetet.

– Mindent lefotóztam és a következő lendülettel mentem is panaszt tenni. Felvették a panaszom, teljesen egyet értettek velem, de semmit nem tehetnek.

– Nem mondod! De ugye nem hagytad annyiban?

– Úgy ismersz engem? Képzeld, kifakadt a gyerekfelügyelő! Elpanaszolta, hogy a kollégiumi igazgató iskolakezdés előtt nyolc nappal éppen ezért mondott le. Nagyon lelkiismeretes volt, de minden remek ötlete meghiúsult. Erre se adott pénzt, arra sem a kancellária, vagy egyszerűn nem válaszolt neki a kancellár. Nem vállalta így a felelősséget.

„Huh, ez durva!”, gondolom, egyre jobban érdekel a történet, kíváncsi vagyok, tudtak-e valamit tenni.

– Felajánlottuk, hogy kifestünk és penésztelenítünk. Nagyon köszönik, ha megcsináljuk, de nem tudják az anyagköltséget kifizetni. Mindegy, a gyerek miatt múlt hét szombaton reggel bementünk Ferivel a kollégiumba és nekiestünk a szobának. Végül gletteltünk, penésztelenítettünk, fúgáztunk, festettünk és kitakarítottunk magunk után. Egy óra oda út, egy óra vissza... hat órát dolgoztunk... igen, nyolc óránkba került utazással együtt a szoba és a szaniterek rendberakása.

– Döbbenet! Ez nem normális! Magyarország jobban teljesít!

– Szart! Egy nagy büdös, penészes szart teljesít! jobban! Hol normális az, hogy havonta fizetünk a kollégiumért... ja, azt nem is mondtam, hogy nyáron kiadták a szobákat, hogy bevétele legyen a sulinak. Akkor miért nem fordították a koleszra a pénz egy részét? Ne haragudj, nem miattad lettem ideges, csak ez az egész felhúz.

Nagyon hangos az anyuka, dúlnak benne az indulatok. Messzemenőkig megértem, de még mennyire! A telefonjának csörgése akasztja meg panaszáradatát. Azon gondolkodom, miért megy az rosszul, ami jól is mehetne? Hiszen gyerekekről van szó, a jövő nemzedékéről, az utódainkról! Nem értem én ezt, miért nem lehet azt felfogni, ha nekik jó, akkor nekünk, szülőknek is jó? Egyszerű ez, nincs ebben semmi bonyolult.

A negyven perc késés helyett csak harminc perc lett és megérkezett a barátom. Az anyukák áttértek témában a férjükre, közben mi is elkezdtünk beszélgetni, továbbiakban nem figyelek az anyukákra.