Kínai kifőzdében ülök és rábökés alapján valamilyen szószos csirkehúst eszem rizzsel. Munkanapon többnyire itt szoktam ebédelni. Tele van a gyorsétterem, de azért jutott szabad asztal a kirakatnál. Szeretek magamban kikapcsolni és csak az étellel foglalkozni, nem hiányzik a társaság. Éppen ezért kellemetlen hallgatnom a szomszéd asztalnál ülő negyvenes, melírozott hajú, molett nőt. A barátnőjével beszélget harsányan, aki egy decibellel halkabb. Nem érdekel, miről beszélnek, de nincs választásom, hallanom kell a társalgásukat.

– Most mondd meg, mit tegyek? Már tényleg rengeteg helyre elküldtem… Évek óta nem találok normális állást. A munkáltatók szemében, mert szültem három gyereket, már nem számítok, vagy teljesen hülyének néznek.

„Ezt mi is tapasztaljuk”, gondolom, „pedig egy többgyerekes családanya a legjobb logisztikai szakember, remek kommunikátor és kimagasló a helyzetmegoldó képessége.” Közben egy kiskanálnyi erős paprikát teszek a tányérom szélére, és még egy kicsit megöntözöm szójaszósszal a rizsemet.

– Pedig a gyes alatt két tanfolyamot is elvégeztem…

A többit nem hallom, mert megszólal a telefonom. A munkahelyemről keresnek.

– Hol lennék, hol lennék? Ebédelek.

A főnököm mindig elfelejti, hogy ebédszünetben ebédelni szoktam és nem dolgozni. Már nem idegesítem fel magam, legközelebb nem veszem fel a telefont. Közben a szomszéd asztalnál ülő nő hangosabbra vált.

– …ezért költözünk ki Németországba. Árpi két hónapja kint van már, nehezen győztem meg, de tizenöt év után nem őt, hanem a vezér haverját léptették elő, aki csak másfél éve dolgozik náluk; a lakásunk árából beindulunk. Miért van ez így? A fejétől bűzlik a hal. Nem értem, miért nem hagyják élni az embert. Lopnak, az ember arcába hazudnak, és szétrohasztják az országot. A FIDESZ Magyarország Raszputyinja.

„Inkább Putyinja, de így is jó.” Sajnálatot és együttérzést kezdek a nő iránt érezni, már nem idegesít annyira a hangja. Egyszerűen csak élni szeretne, itthon, de nem hagyják, sajnos ez a mai tendencia.

Megint csörög a telefonom. A főnököm az, sürgősen mennem kell.

– … mert összedől a világ, és baromi nehéz munka a romeltakarítás – mindig volt humora a górénak.

A szomszéd asztalnál ülő nők, mikor kilépek, a CEU-ügyről beszélgetnek, és ahogy foszlányokban hallom, nem a kormánynak adnak igazat.

– …még a fiatalok életét is ellehetetlenítik…

Két sarokra van a munkahelyemtől a kínai étterem, alig két perc alatt visszaérek. De a főnököm olyan türelmetlen, hogy amikor belépek az irodába, ismét csörög a mobilom. Nem veszem fel, helyette odalépkedek az íróasztalához.

– Itt vagyok.

Mintha órákat lettem volna távol, úgy beszél. Egy táblázatot kér rajtam számon, ami két nap múlva esedékes, de én már reggel az asztalára tettem, amit persze elfelejtett. Mikor rámutatok erre a tényre, süvölt, mint az állat, akit sarokba szorítanak, és beleköt egy számadatba, amit korábban ő adott meg. Hagyom a fenébe: „aki hülye, haljon meg”. Protekcióval lett főnök, egyébként vendéglátó iparis volt, fentről szóltak le, hogy őt vegyék fel erre a pozícióra. Eszembe jut a nő: „Basszus, de igaza van! És milyen bátor, hogy meglépi!”