Izgulok, de már tegnap este elhatározásra jutottam. Elegem lett a hónapok óta tartó állandó haragoskodásból és felháborodásból. „Beszélek Inezzel”. De előtte kipuhatolom, milyen lábbal kelt fel. Jó kedve van! „Megyek, lesz, ami lesz, tudom, hogy nekem van igazam.”
– Inez, van egy kis időd? Beszélni szeretnék veled.
Arca az ötvenesekre jellemzően sminkelt, haja rövid, melírozott, tekintete egy másodperc erejéig gyanakvó, aztán kíváncsi.
– Persze-persze, gyere.
„Ha megtudod, miről akarok beszélni, nem leszel ilyen kedves.”
Rövid felvezetés után rátérek a lényegre.
– Az a meglátásom, különbséget teszel az osztály emberei között, van Kinga, Feri és Nóri és vagyunk mi, Emese meg én. Mi vagyunk a mostohagyerekek.
Tekintete azonnal elborul, arca haragos grimaszba ugrik. „Ez nagyon nem áll jól neki.” Kissé gyorsabban kezdem venni a levegőt, de rendíthetetlenül folytatom. Elmondom, hogy igazságtalanul ítél meg helyzeteket a három kolléga javára, akik csak úgy tesznek, mintha dolgoznának, rengeteget hibáznak, de nem teremti le őket, csak minket, nekik mond el információkat, amik hozzánk nem jutnak el…
– Olyan, mintha két külön osztály lennénk, de úgy is mondhatnám, hogy nálunk „vannak, akik egyenlőbbek”.
Üvölteni kezd. Azt nézem, arca paprikavörös. „Nehogy agyvérzést kapjon.” Háttal állok a nyitott ajtónak, mégis érzem a három említett kollega félelmét. Mindennek elmond, aztán megfenyeget. Ekkor teljes nyugalommal, kicsit halkabban, folytatom, hogy meghallja mondandómat. Hamar visszaveszi a szót, most az érzelmeimre akar hatni. „Milyen nőies! Habár nem szép nő, viszont ápolt, kár, hogy korlátolt, és hülye.” Most megint én beszélek, mire észreveszem magam, azt mondom neki: – Nem vagy alkalmas a vezetői feladatok ellátására. Kiszalad az arcából a vér. Nekem pedig megroggyan a lábam. „Barom. Tuti kirúg.”
– Mi nagyon nem értjük meg egymást, úgy látom, meg kell től… – „Most mondja ki. Na ne!”, közbevágok.
Szóvirágok nyílnak az ajkamon, beszélek a kapcsolatunkról, hogy, amikor a céghez jöttem dolgozni, imádtam őt, nagyon szimpatikus volt, kellemesnek tartottam a munkalégkört és szerettem a munkámat is, felhozom a közösen megünnepelt születésnapokat, aztán a jelenre térek ki, hogy ez most is ugyanígy lehetne… Azt veszem észre, párás a szeme és reszket a szempillája. Ezen elcsodálkozom, és zavarba jövök, képtelen vagyok abbahagyni védőbeszédemet, csak szövöm a gondolatfonalat, egyre érzelmesebb húrokat pendítek meg, nem értem magam, miért mondok ilyeneket, mintha nem én lennék, aztán végre lezárom a beszédem. Ekkor már tudom, nem fog kirúgni – mert képtelen rá.
Egy kis csönd repdes az irodában. Aztán egyszerre szólalunk meg, természetesen átadom neki a szót. Bocsánatot kér, amit még soha nem tett, és azt mondja, igyekszik jobban odafigyelni a felvetett problémákra.
Mikor kilépek az irodájából, három látványosan tüsténkedő kollégát látok, akik majd becsinálnak félelmükben, mert az imént nagyon kipakoltam. Nem érdekelnek, én megnyugodtam.
Egy hétig tart a háromnapos csoda, és csupán apró változások történtek beszélgetésünk óta. Az viszont érezhető, hogy a három munkatársam nyalja a talpam, főnököm pedig kényesen ügyel a társasági etikettre, ha én is a közelében vagyok. Hidegen hagy, mosolygok rajtuk, tegnap felmondtam, van egy új állásom.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.