A Messenger egy kémprogram

Olivér, a kollégám kivételesen azon az útvonalon jön haza, amerre én szoktam járni, különben éppen ellenkezőleg lakik. Elkíséri Dorinát, a tizennégy éves lányát a fogszabályzásra, mert a felesége a kisebbiket szolfézsra viszi. A metrónál várunk a lányra, aki késik. Olivér ideges e miatt. Aztán rájövök, főképpen azért, mert restelkedik miatta, pedig engem nem zavar, nekem fiaim vannak. Felhívja telefonon a lányát, de nem veszi fel. Éppen megszólalna, hogy kiadja magából dühét, amikor észrevesszük felénk közeledni Dorinát. Nem különösebben siet.

– Szia, apa! Szia! – köszön nekem is miközben kicuppantja füleseit a füléből.

– Késtél! – teszi csípőre Olivér a kezét – Hívtalak!

– Tudom, hogy késtem. Láttam, hogy hívtál.

Olivér fülei pirosan lángolnak. Tudom már, hogy ilyenkor közel áll a felrobbanáshoz, de nem tud megszólalni. Kiabálni kezd. A lényege: lehordja lányát a flegmaságáért, szemtelenségéért, a késésért és azért, mert nem vette fel a telefonját.

Dorina arca rezzenéstelen, a tartása „leszarommitmondasz”, a tekintetén viszont látszik, hogy megérinti apja fejmosása. De ezt nem veszi észre Olivér, és egyre haragosabb.

– És te nézted a telódat? – adja meg a kegyelemdöfést apjának.

Olivér fújtat felindulásában, mint egy bika. Megértem, egyáltalán nem csörgött kollégám telefonja, de nem szólok, zavaromban zsebre dugom a kezemet.

– Azt ne mondd nekem, hogy visszahívtál, mert ez nem igaz!

– Dehogy hívtalak, eszemben sem volt. Nincsen pénz a telómon. Tudod – nyomja meg a szót –, elfelejtettél rá tölteni.

Olivér hápog.

– Akkor hogyan tudtál…?

– Az otthoni netről? Időben megírtam Messengeren, hogy kések, mert majdnem elfelejtettem elmosogatni. De elmosogattam.

– Nagyon jól tudod, hogy nincs az a pénz, hogy én a Messengert a telefonomra telepítsem. Az egy kémprogram, minden adatomat beszippantja. Ott a Viber, vagy a WhatsApp, miért nem azon írtál?

– Én meg azokat nem használom, az összes barátnőmnek Messengere van. Miattatok tartottam meg a WhatsApp-ot, meg a német rokonok miatt, mert ők meg csak ezt használják. Apa, minek neked okostelefon, ha nem használod ki? Azzal is bajod van, hogy a helymeghatározás miatt tudják éppen hol vagy, az appok kezelhetik a levelidet, a fotóidat… Apa te paranoiás vagy és maradi. És a Messenger igenis menő, azon mindent el lehet intézni.

Közben elindulunk, a metró lejáratánál felmutatjuk a bérletünket, az ellenőr oda sem nézve, bólint. A mozgólépcsőn is folyik apja és lánya között a generációs vita. Olivér minden áron meg akarja győzni Dorinát, hogy legyen sokrétű és ne csak azt a hülye Messengert használja. A lány egyre indulatosabban válaszol, a végén egyáltalán nem akar az apjához szólni. Azon gondolkodom, hogy ha annyira zavarja Olivért, hogy a lánya a Messengert használja, akkor miért engedte rátölteni a telefonjára és hagyja őt használni. Hamar megkapom a választ.

– Minden az anyád miatt van! Ő is órákon keresztül nyomogatja az átkozott okostelefonját, mindig csetel valakivel a MESSENGEREN! Amikor szóvá teszem, lehurrog, mint te, hogy maradi vagyok, mert ezen a fórumon és a Facebookon tud meg egy csomó dolgot, például, hogy a Rebeka szülei válnak. Tőle látod ezt az időpocsékolást… mindig ez az átkozott Messenger!

A fiaim is gyakran használják a Messengert, a nejem is, nem értem, Olivér miért húzza fel ennyire magát, de továbbra sem szólok. Viszont megörülök, hogy az én megállóm következik, és elbúcsúzhatok; igazából villamossal szoktam járni. Mikor visszanézek a tovább közlekedő metróra, az ablakon keresztül látom, hogy Olivér továbbra is hevesen magyaráz a lányának. Nem ítélkezhetek fölötte, nem is akarok, mert nem látok bele a családi életébe, nem ismerem az előzményeket, de akkor is furcsának találom, szerintem túl tolja. Közben elhalad mellettem az utolsó szerelvény is.