Kellemesen kevesen vannak a villamoson, mondjuk, nem csoda, hétvége van. Nekem különös, mert megszoktam a hétköznapi zsúfoltságot, hétvégén pedig nem járok ezen a vonalon. Bőséggel van ülőhely, rajtam kívül öten utaznak a járaton, de nem ülök le, előveszem az e-könyvolvasómat és olvasok. Felszínesen figyelek a regényre, jó idő van, vakítóan süt a nap, fel-felpillantok, és a tájat nézem.

Egy anyuka áll a közelemben egy babakocsival. A pici párhónapos lehet, és fiú (kék színű ruha van rajta), csöndben nézelődik. Látom, mocorog az anya, úgy nézem, leszállni készül. Én is készülődöm, hogy segítsek neki, de észreveszem, nem kell. Alacsonyan van az ajtó, nincsen lépcső, csak ki kell tolni a babakocsit. Nézem az anyát, ahogy az ajtóhoz gurítja a kocsit, és megnyomja a leszállásjelzőt. Nem tudom, miért bámulom, de valahogy jólesik. Megáll a villamos, szétnyílnak az ajtók. Egyedül az anya akar leszállni. Nem siet, előre tolja a kocsit, közben tüsszent egyet, gyorsan megtörli az orrát egy papír zsebkendővel, tovább tolja a babakocsit, amikor váratlan fordulat következik. A vezető bezárja az ajtókat, éppen a babakocsi közepének ütköznek két oldalról.

Elkezd visítani az anya: – Héééé, neeeee, a gyerek az ajtó közé…. Nyissa kiiii!!!!

Egy férfi a segítségére siet, a hangjával: – Nyissa ki azt a kurva ajtót! Bezárta a gyereket! Nem lát a szemétől?– úgy bömböl, mint egy rohamozni készülő gorilla.

Azonnal szétvágódnak az ajtók, és nagyon ijedten, és tele elnézéssel a hangjában hátra kiált a vezető: – Ne haragudjon, nem vettem észre, bocsánatot kérek, tényleg sajnálom.

Az anyuka azonnal megnyugszik, végül is a gyereke szinte semmit nem vett észre az egészből.

– Rendben van, semmi baj – válaszolja, és leszáll.

Az ajtók záródnak, és elindul a villamos.

– Rohadt szemét békávés! Az ilyeneknek adnak vezetői engedélyt? Minden békávés mocskos szemét, hogy mennél az anyádba! Mindig ezt csináljákok, az Index is megírta, hogy minden szemétláda, mutyicégbérenc, békávés sofőr agresszív barom, és le se szarják a másikat. Mondd, csak te kretén, a 75-ös trolival szintén te vitted tovább az anyát, és hagytad ott a babakocsit a gyerekével a megállóban?

Úgy és olyan stílusban mocskolódik, hogy elakad a lélegzetem, pedig a vezető azonnal kinyitotta az ajtót, amikor észrevette, hogy mi történt, és elnézést kért. Nem értem, miért nem áll le. Egyébként nekem is az indexes cikk jutott azonnal az eszembe, és bevallom, lélegzetvisszafojtva vártam a fejleményeket: lelki szemeim előtt elindult a villamos az ajtók közé szorított gyerekkocsival. De nem ez történt! Szinte érzem a sofőr félelmét és azt is, hogy neki is eszébe jutott a cikk.

A hangoskodó utas miatt vibrál a levegő a feszültségtől. Attól tartok, hogy felpattan, és inzultálja a villamosvezetőt. De ez, egyelőre, nem történik meg, viszont tovább egyre vehemensebben szidalmazza a vezetőt, a BKV-t, a végén már a kormányt és Orbán Viktort. Közvetlenül a villamosvezető-fülke mögötti ülésen ül egy hatvankörüli asszony, aki váratlanul el kezd kiabálni, de úgy, mintha nyúznák. Ámultan hallgatom, ezt nem néztem volna ki belőle!

– Mocskos békávés, most kussolsz, mi, de felelősséget nem vállalsz a tettedért, mi? Több mint tízezer forintba kerül a bérlet, és ezért ilyen szar szolgáltatást kapunk? Egy évem van a nyugdíjig, de addig havonta megkopasztotok, ti szemetek! Még bocsánatot sem tudsz kérni, te sunyi állat!

Ez egyre bizarrabb, mintha egy mai modern színdarabban lennék. Pedig ez a valóság! Egyszerűen nem értem, mi baja ennek a két embernek.

– Hiszen én bocsánatot kértem – kiált hátra vékony hangon a sofőr, érződik, hogy fél –, és gyorsan kinyitottam az ajtót. Nem direkt csináltam…

A hőzöngő férfi, mintha meg sem hallotta volna, még jobban felemeli a hangját, és folytatja a villamosvezető, a BKV és most már Vitézy Dávid és örökségének szapulását. Pfú, nagyon sajnálom a sofőrt, és alig várom, hogy leszálljak, mert nem akarok összetűzésbe keveredni: egész végig arra készülök, hogy segítenem kell a vezetőnek a férfi ellenében. Hol a férfi kiabál, hol az idős nő, olyan, mintha egymást hergelnék, vagy erősítenék. A sofőr nem válaszol többet nekik.

Az egyik megállónál leszáll a férfi, és néhány új utas száll fel helyette. Az idős nő abbahagyja a hangoskodást. Kettő megálló után én is leszállok, és az iménti jelenet hatására elképedve sétálok célom felé, és továbbra sem értem, hogy miért úgy reagáltak az utasok, ahogy reagáltak. „Elképesztő, mennyi feszültség és keserűség lakozik az emberekben! Elképesztő!”