Én vagyok a soros, nekem kell most kivinni a kutyát sétálni. A szomszéd parkba megyünk, mindig a kerítéssel körbekerített játszótér körül, a füves részen szoktam az ebünkkel két-három kört megtenni (mint minden más kutyatartó), közben békésen szemlélődöm.

A kutya izgatottan szimatol, nyomot fogott, bizonyára valamelyik kóbor macska rejtőzik a bokor alatt. Engedem, hagy járjon utána, de nincsen ott macska. Akkor valamelyik konkurens négylábú jelölhette meg a növény alját, mert ide-odaforgolódva szimatol, aztán nagy nehezen, különös gonddal becélozza a felmért növényszárat, és… fél méterrel elpisil mellette. Mindig ezt csinálja. Nem egy mesterlövész fajta. Lassan tovább sétálunk.

A játszótér második sarka mellett haladunk el, amikor észreveszek egy négy-ötéves forma fiúcskát a téren. Először nem különösebben érdekel, csak közönyösen konstatálom, hogy ott van a túlsó oldalon. Mást nem látok a közelében, habár átellenben ott lehetnek a szülei, csak a bokrok takarják.

A következő játszótérsarokhoz közeledünk, közben önkéntelenül a kisfiút nézem, de igazából nem látom őt, a holnapi napon jár az eszem, átgondolom, miket kell elintéznem. Ám valami miatt csak rátapad a tekintettem a fiúra. Még mindig messze van tőlem, nem látom pontosan, mit csinál. De valahogy, hm, rosszban sántikál.

Megkerüljük a kutyával a játszótér sarkát, most már kíváncsian nézem a gyereket.

Kissé háttal áll nekem, ezért sem látom jól… de valami tényleg van a kezében. Igen, és a tartásában és a viselkedésében is van valami… olyasmi, hogy az ugrik be nekem: most olyat tesz, amit nem szabadna.

Egy hosszúkás barna tárgyat tart a kezében, de csak nem tudom kivenni, hogy mi az és azt sem, mit tesz vele. Valahogy furcsa ez a művelet, turpiskodás. Húsz-huszonöt centiméteres az a valami és egyenetlen felületű… nem ismerem fel, még mindig nem… „Mit csinálhat?!”

Egyre közelebb érek a kerítés túloldalán a gyerekhez, aki láthatólag azt hiszi, senki nem látja őt. Persze nem szaporázom meg lépteimet, sőt még egy kicsit vissza is fogom a kutyát.

Azt a dolgot a kezében maga előtt tartja függőlegesen közel az arcához, és lassan, nagyon lassan bólogat a fejével. „Szürreális!” Most már roppantul furdal a kíváncsiság. Összeszűkült szemmel vizslatom a kisfiú, és egyre csak közeledem felé a kerítés mentén. És egyszer csak… „Atya úristen! Na, ne!” Rájövök, mi van a gyerek kezében, és arra is, hogy mit csinál.

Egy rozsdabarna színű fadarab van nála, és mint a fagylaltot le-föl nyalogatja!

„Ezt most miért teszi? Koszos az a fa, összeszed valami bacilust, férget! Hol vannak a szülei? Miért nem figyelnek rá?” Éppen rá akarok szólni a gyerekre, amikor egyszerre két dolog történik.

Észreveszek két anyukát. A hintán ülnek és hintáznak, közben beszélgetnek. Az egyik ölében egy nyolc-kilenc hónapos forma baba ül. Körülöttük két kislány játszadozik. A másik dolog: elkurjantja magát a kisfiú.

– Anyaaaa! Találtam egy botot a földön. Csupa nyál, és anya, nem én nyaltam meg!

– Jól van, értem… – kiált vissza félgőzzel az az anyuka, akinek nincsen baba az ölében, és közben a kisfiú felé sem néz, majd folytatja beszédét a másik anyukához – …és mit gondol erről Marika néni? Végül is ő az osztályfőnök…

Megvizsgálom az anyákat és a körülöttük játszó gyerekeket. Azt szűröm le, hogy a két lány a babás anyukához tartozik és testvérek. Vagyis a kisfiú egyke.

Az anyukája miért nem figyel a gyerekére? Hogyhogy nem érdekli, mit tesz, mit mond? Én meg itt hüledezek a számomra vadidegen fát nyaló fiúcskán? Most mondjam meg az anyjának, hogy mit csinált a gyereke? Ez rosszul venné ki magát. Nem volt neki furcsa, hogy a fia egy nyálas fáról beszél, ami a kezében van?! Ha nem is él a gyanúperrel (de ő még csak félszemmel sem nézett oda gyermekére!), hogy mitől nyálas az a fa, akkor miért nem szól rá, hogy dobja el, és menjen oda hozzá megtörölni a kezét? Ezzel az erővel egy nyálas gilisztáról is szó lehet, vagy félig rágottról, ez az információ sem jutott volna el az anyuka tudatáig. Számomra nyilvánvaló, hogy a fiúcska unatkozik, fel akarja hívni magára az anyja figyelmét: – Anya, törődj velem! –, illetőleg a határait feszegeti, hogy meddig mehet el. Hát sokáig elmehet ez e gyerkőc, ha ez így folytatódik. De nincsen jogom kritizálni az anyát, nem ismerem, a szokásait sem, ennyiből nem lehet messze menő következtetéseket levonni a neveléséről. De engem igenis megdöbbent, hogy a játszótéren van egy kicsi fiú, aki szutykos fát nyalogat, minden felnőtt kontrollt nélkülözve, és néhány méterre a bokron túl ott van az anyja, és ebből semmit sem észlel.

Jócskán elhaladok a kutyámmal a kisfiú mellett, a továbbra is csevegő anyukákat is elhagyom. Figyelem, de nem látom az éppen gallyat megjelölő ebecskémet, aki ezután két lépést tesz meg, majd izgatott örömmel szimatolni kezdi a talajt, és a következő pillanatban teljes örömmel hempergőzni kezd a fűben.

– Kellj fel! Hagyd abba! – kapok észbe, mert tudom, hogy ahol a kutyám örömmel fetreng, az a hely az ember számára nagyon büdös. Igazam is van! Úgyhogy amikor hazaérünk, beteszem az ebet a fürdőkádba, és tetőtől négy talpig jól besamponozom és megmosom.