A blog új helye: https://haromp.blogspot.com/

A magyar oktatási rendszer a hülyeség Csomolungmája

2017/06/21. - írta: lafe blog

Meleg van, itt, a villamoson, nem nagyon jár a levegő, pedig minden lehetséges ablak nyitva van. Sokan vagyunk, ez a délutáni csúcs, többen megyünk haza munkából, mint jöttünk. A szagok: izzadtságszag, áporodott cigarettaszag, olcsó és drága dezodor szaga összekeverednek, és fintorgásra késztetnek. A metróban, különösen a hármasban, még rosszabb lenne, ezért nem megyek le nyáron, ha tehetem, a föld alá. Habár a négyes a ketteshez és hármashoz képest luxusjárat, a földalatti… szoszo.

Két ötvenes, csinos, apróvirág-mintás nő mellett állok, szolidan beszélgetnek, de mégis hallok mindent. Nincs esélyem az olvasásra: egyik kezemben telepakolt bevásárlótáska, másikban a táskám; átcsoportosítom egy kézbe a cuccaimat, hogy legalább kapaszkodhassak. Jobb híján kifelé nézelődöm, és a beszélgető nőket hallgatom.

– …sikerült. Kinek ne sikerült volna? De én már előtte jártam egy tanfolyamra.

– Nekem nem jönnek be a tanfolyamok, mert mindenki más szinten áll, és ez hátráltatni szokott.

– Ez tényleg egész jó volt. Tudod, KKV, Kis- és Középvállalkozás Vezető, 300 óra idegennyelv. Más is volt: infó, meg vezetési elmélet, vagy mi a manó, de ezekre nem jártam, de engem csak a német érdekelt.

– Ja! Ez az ingyenes…

– Igen-igen…

Vadul fékez a villamos, utána veszettül csilingel, és a vezetőt halljuk anyázni. Egy autós azt hitte, hogy még át tud gurulni a villamos előtt, de beállt előtte a forgalom, így a síneken ragadt. Egyfolytában csenget a villamosvezető, kiéli frusztráltságát, vagy ez a bosszúja. A két ötvenes a fejleményt skubizza. A kocsis végre legurul a sínekről, a villamos tovább megy.

– …fél év fizetésnélkülit kértem, nem mertem egy évet, pedig azt könnyebben megadták volna. Ennyi idő alatt kiderül, hogy sikerül-e.

– De hogyhogy otthagyod a tanítást? Majdnem harminc éve oktatsz…

– Éppen ezért. Csömöröm van. Úgy érzem, kezdek befásulni. Az oktatási rendszer kritikán aluli… Te, olyan retardáltságok vannak! A tankönyvekről nem is beszélve! Én nem erőltettem rá a gyerekekre, inkább fénymásoltam nekik. De ez nem normális: nekem kell más könyvekből másolnom, és nem taníthatok belőlük, pedig azok TANKÖNYVEK… Ráadásul rám szólt az igazgató. Nem-nem, betelt a pohár. A magyar oktatási rendszer a hülyeség Csomolungmája.

– És mihez kezdesz?

– Sári most diplomázott Angliában, esze ágában sincs hazajönni… úgy néz ki, lesz állása is. Peti nyáron készül kimenni. Így szabad vagyok – nevet fel keserűen.

– Akkor miért nem Anglia?

– Ausztriában könnyebb elhelyezkedni, ezért választottam a németet. Szállodába akarok menni… szobalánynak… mindegy, csak ne kelljen túl sokat beszélnem, és ne kelljen emberekkel foglalkoznom. Aztán fél év alatt meglátjuk, mi lesz.

A nejem nem régen volt szmk-gyűlésen, ott elmondta az iskola igazgatónője, hogy három tanár, a gyerek biosz tanára, egy magyar és egy töri tanár fizetés nélküli szabadságot kért, ketten egy évet, egy pedig fél évet.

Elkezdek kíváncsian a nőkre sandítgatni, de egyik sem ismerős. „Akkor ez tendencia? Vagy véletlen egybeesés?” Jó kérdés. Azt tudom, hogy a legkiesebb fiamnak fél éven keresztül a matek tanára tartotta az informatikát, mert elment az infó tanár.

Az úgy történt, hogy a matek tanárnőnek volt egy papírja, hogy tizenöt-húsz éve elvégezett egy informatikai tanfolyamot, erre hivatkozva felkérte a diri, vagyis kötelezte, legyen ő az infó tanár. De ő egyáltalán nem ért a számítástechnikához, még az e-naplóba is két hét kellett neki, és a feleségem vitája, hogy kijavítsa a rosszul bevitt jegyet. A gyerekeket kérte az órán, hogy aki hozzáértőbb, az segítsen neki, például hogyan kell keresni a fájlok között. Előtte a szülőin a szülők segítségét kérte, hogy miről is tanítson. Kabaré volt, szomorú kabaré. Közben egy évig fizika, fél évig pedig tesi tanáruk sem volt a gyerekeknek, mert szinte egyszerre mondtak fel. Attól féltem, lassan az összes tanár felmond, és másik iskolát kell keresnünk a fiúnknak.

Most már legalább tudom, hova tűnhettek a tanárok a gyerek iskolájából.

Közben a nők már a bevásárlásról beszélgetnek, hogy ki hol szeret ezt-azt venni. Azután nem sokkal leszáll a tanárnő. Nekem még négy megálló van hátra. Olvasni továbbra sincs helyem, de mindegy, nem tudnék a könyvre figyelni, a hallottakat forgatom a fejemben, még azt sem veszem észre, mikor szállt le a másik nő is.

komment

„…bedobtam abba a rohadt bankautomatába a pénzt”

2017/06/19. - írta: lafe blog

Nincs ülőhely a villamoson, full house, még a jó állóhelyek is foglaltak. Elöl, a kettes ajtó mellett állok meg az egyik ülés mellett. Egy vállig érő barna hajó, harmincas nő ül a széken. Kifele mered az ablakon. Megragadom a kapaszkodót, bekapcsolom az e-könyvolvasómat, és teljesen kikapcsolok.

Nem veszem észre, mikor indultunk el, arra neszelek, hogy csöng a nő telefonja, és azt hallom: – Na, végre, hogy visszahívtál! – Utána megint kizárom a külvilágot, de a következő pillanatban visszarángat az életbe a nő lármája.

– Nem érted, hogy nála akartam befizetni? – emeli fel a hangját – Korábban kétszer csak azért is ott fizettem be. Húzta a száját…

Nem érdekel!” Mérges vagyok, nagyon utálom azokat, akik úgy beszélnek a mobiljukon, mintha csak otthon lennének. Engem nem érdekel a nő magánélete. Ezért hangosan felsóhajtok, mikor azt mondja: – A francba! – Gondolom, megszakadt a kapcsolat.

Visszamélyedek a regényembe. Magával ragad Cormac Mccarthy könyve: fájdalmas, de nagyon emberi. Nem akarom abbahagyni, de előttem a nő már megint olyan hangosan beszél, mintha csak egyedül lenne a villamoson. Nagyon-nagyon zavar! Ráadásul még többen lettünk, mint a heringek, a szerelvényben, és a napfényes oldalon állok.

– …bedobtam abba a rohadt bankautomatába a pénzt. A kijelzőn megjelent, hogy mennyi bankjegyet, aztán a homokóra dolgozott, valami állati hosszú ideig, és végül kiírta, nem ismeri fel a bankjegyeket… Igen!... Érted te ezt? Kiírja, mennyi pénzt tettem be, de utána még sem ismeri fel?! Ez állatság! … Elnyelte! Még az a szerencse, hogy hívtam a biztonsági őrt, aki látta… le is fényképeztem a monitor kiírását, mindent dokumentáltam.

A legszívesebben odébb mennék, de nincsen hely. Abban bízom, hogy leszáll a nő, de… felpillantok… erre nincs sok esély.

– …ő mondta, hogy nem nála kell befizetnem a pénzt, hanem az automatába… Mit tettem volna? Azt mondta, ez a szabály! … A fiókvezetőt követeltem… Folytathatom!? Ha állandóan közbevágsz, leteszem a telefont! … Jegyzőkönyvet vett fel… Nem! … Mondom, hogy nem kaptam vissza a pénzt! Azt mondta, hogy miután bekerül a központba, lekérik a befizetéseket, megnézik a kamerát, összehasonlítják a kazettában levő pénzösszeggel… Nem tudom… Azt mondta, hetekig, hónapokig eltarthat.

Mi történt? Mit fizetett be a nő? De ez nem is érdekel!” Az asszony csak folytatja, és akár akarom, akár nem választ kapok kérdéseimre.

– Hiába mondtam, hogy holnap leszedik a havi törlesztőrészletet, de így nem lesz mit, mert az átkozott automata elnyelte a törlesztőrészletünket. Erre azt mondta, múlt héten egy céges befizetés volt, több, mint hatszázezret nyelt el a gép. Mondtam, ki az istent érdekel, engem a saját pénzem érdekel… Nem érted, hogy nem tudott semmit tenni?! … Nem volt nálam több pénz… Igen, már ezerszer elmondtam, a pénztáros mondta, ne nála fizessem be, menjek a bankautomatához! … Igen. Azt mondta a fiókvezető, minden ötödik befizetőnek elnyeli a pénzét a készülék. Megszámlálhatatlan panasz vár feldolgozásra. … Néhány hónapja vezették ezt be, de szar a rendszer. … Nem érted, hogy nem tudnak mit tenni?! Olyan értetlen vagy! … Igen, jól van na. De a kurva anyját a bankoknak! Kötelezik az embereket arra, hogy számlát nyissanak, mert csak oda kaphatják a fizetésüket, és mindenért leveszik a sápot: számlavezetési díj, átutalási díj, sms-díj! Nyissanak a gazdagok számlát! Ez kint nem így van, ott nem húzzák le az embert ennyire! …. Magyarország szar ország! … Most nem erről van szó! … Hát nem érted?! Szar az egész!…

Leteszek róla, hogy beleéléssel tudjam olvasni a könyvemet, az élet elképesztőbb. Most már arra vagyok kíváncsi, melyik bankról van szó, de véletlenül sem mondja ki az asszony. Azon gondolkodom, miért nem hagyott annyi pénzt a számláján, ami elég a havi törlesztéshez, vagy ha más bankhoz kéri a fizetését, akkor miért nem utalt a át, akár internetbankon keresztül? Talán ennyire spórolnak? Nem tudom. De az is felmerült bennem, miért nem lehetett a pénztárnál befizetni a pénzt, és hogy ha tényleg mindent dokumentált a nő, akkor a fiókvezető azokat látva, miért nem volt annyira lojális, és írta jóvá a számláján az adott összeget? Mikor leszállok a villamosról, még mindig telefonál a nő. Átérzem haragját és kétségbeesését. Gondolataimba mélyedve sétálok hazafelé.

komment

"Minden békávés mocskos szemét…"

2017/06/14. - írta: lafe blog

Kellemesen kevesen vannak a villamoson, mondjuk, nem csoda, hétvége van. Nekem különös, mert megszoktam a hétköznapi zsúfoltságot, hétvégén pedig nem járok ezen a vonalon. Bőséggel van ülőhely, rajtam kívül öten utaznak a járaton, de nem ülök le, előveszem az e-könyvolvasómat és olvasok. Felszínesen figyelek a regényre, jó idő van, vakítóan süt a nap, fel-felpillantok, és a tájat nézem.

Egy anyuka áll a közelemben egy babakocsival. A pici párhónapos lehet, és fiú (kék színű ruha van rajta), csöndben nézelődik. Látom, mocorog az anya, úgy nézem, leszállni készül. Én is készülődöm, hogy segítsek neki, de észreveszem, nem kell. Alacsonyan van az ajtó, nincsen lépcső, csak ki kell tolni a babakocsit. Nézem az anyát, ahogy az ajtóhoz gurítja a kocsit, és megnyomja a leszállásjelzőt. Nem tudom, miért bámulom, de valahogy jólesik. Megáll a villamos, szétnyílnak az ajtók. Egyedül az anya akar leszállni. Nem siet, előre tolja a kocsit, közben tüsszent egyet, gyorsan megtörli az orrát egy papír zsebkendővel, tovább tolja a babakocsit, amikor váratlan fordulat következik. A vezető bezárja az ajtókat, éppen a babakocsi közepének ütköznek két oldalról.

Elkezd visítani az anya: – Héééé, neeeee, a gyerek az ajtó közé…. Nyissa kiiii!!!!

Egy férfi a segítségére siet, a hangjával: – Nyissa ki azt a kurva ajtót! Bezárta a gyereket! Nem lát a szemétől?– úgy bömböl, mint egy rohamozni készülő gorilla.

Azonnal szétvágódnak az ajtók, és nagyon ijedten, és tele elnézéssel a hangjában hátra kiált a vezető: – Ne haragudjon, nem vettem észre, bocsánatot kérek, tényleg sajnálom.

Az anyuka azonnal megnyugszik, végül is a gyereke szinte semmit nem vett észre az egészből.

– Rendben van, semmi baj – válaszolja, és leszáll.

Az ajtók záródnak, és elindul a villamos.

– Rohadt szemét békávés! Az ilyeneknek adnak vezetői engedélyt? Minden békávés mocskos szemét, hogy mennél az anyádba! Mindig ezt csináljákok, az Index is megírta, hogy minden szemétláda, mutyicégbérenc, békávés sofőr agresszív barom, és le se szarják a másikat. Mondd, csak te kretén, a 75-ös trolival szintén te vitted tovább az anyát, és hagytad ott a babakocsit a gyerekével a megállóban?

Úgy és olyan stílusban mocskolódik, hogy elakad a lélegzetem, pedig a vezető azonnal kinyitotta az ajtót, amikor észrevette, hogy mi történt, és elnézést kért. Nem értem, miért nem áll le. Egyébként nekem is az indexes cikk jutott azonnal az eszembe, és bevallom, lélegzetvisszafojtva vártam a fejleményeket: lelki szemeim előtt elindult a villamos az ajtók közé szorított gyerekkocsival. De nem ez történt! Szinte érzem a sofőr félelmét és azt is, hogy neki is eszébe jutott a cikk.

A hangoskodó utas miatt vibrál a levegő a feszültségtől. Attól tartok, hogy felpattan, és inzultálja a villamosvezetőt. De ez, egyelőre, nem történik meg, viszont tovább egyre vehemensebben szidalmazza a vezetőt, a BKV-t, a végén már a kormányt és Orbán Viktort. Közvetlenül a villamosvezető-fülke mögötti ülésen ül egy hatvankörüli asszony, aki váratlanul el kezd kiabálni, de úgy, mintha nyúznák. Ámultan hallgatom, ezt nem néztem volna ki belőle!

– Mocskos békávés, most kussolsz, mi, de felelősséget nem vállalsz a tettedért, mi? Több mint tízezer forintba kerül a bérlet, és ezért ilyen szar szolgáltatást kapunk? Egy évem van a nyugdíjig, de addig havonta megkopasztotok, ti szemetek! Még bocsánatot sem tudsz kérni, te sunyi állat!

Ez egyre bizarrabb, mintha egy mai modern színdarabban lennék. Pedig ez a valóság! Egyszerűen nem értem, mi baja ennek a két embernek.

– Hiszen én bocsánatot kértem – kiált hátra vékony hangon a sofőr, érződik, hogy fél –, és gyorsan kinyitottam az ajtót. Nem direkt csináltam…

A hőzöngő férfi, mintha meg sem hallotta volna, még jobban felemeli a hangját, és folytatja a villamosvezető, a BKV és most már Vitézy Dávid és örökségének szapulását. Pfú, nagyon sajnálom a sofőrt, és alig várom, hogy leszálljak, mert nem akarok összetűzésbe keveredni: egész végig arra készülök, hogy segítenem kell a vezetőnek a férfi ellenében. Hol a férfi kiabál, hol az idős nő, olyan, mintha egymást hergelnék, vagy erősítenék. A sofőr nem válaszol többet nekik.

Az egyik megállónál leszáll a férfi, és néhány új utas száll fel helyette. Az idős nő abbahagyja a hangoskodást. Kettő megálló után én is leszállok, és az iménti jelenet hatására elképedve sétálok célom felé, és továbbra sem értem, hogy miért úgy reagáltak az utasok, ahogy reagáltak. „Elképesztő, mennyi feszültség és keserűség lakozik az emberekben! Elképesztő!

komment

Az Iphone tipikusan női telefon

2017/06/12. - írta: lafe blog

Egy hosszú sor legvégére állok be. A többi négy sem jobb, egyforma hosszúak. Vonatjegyet kell vennem a fiamnak. Meleg van és büdös. Balra-jobbra nézelődök, hátha valamelyik sor gyorsabban halad, de ugyanolyan lassú mind. Előttem két huszonéves lány áll, és hú, de sokat beszélnek, pasikról, ruhákról. Megnézem az órám, fél hat van, negyed hétre a Deákra kell érnem. „Addig csak végzek!" Előttem a lányok, ahogy észreveszem, nagyon jól viselik a sorban állást, kifogyhatatlanok a témákból. Az imént Rihannáról, most pedig Siáról beszélgetnek. Közben három emberrel előrébb jutunk, mögöttem már vagy tízen állnak. Nem vagyok jó várakozó, megint ránézek az órámra. Hozzám lép egy hajléktalan. Apró nincs nálam, nagyobb pénzt nem akarok neki adni, így: – Sajnos nem tudok segíteni. Előttem a lányok határozottan elhajtják. Utána a hajléktalanokról, majd a migránsokról folyik köztük a szó, aztán rátérnek a robbantásokra. Látom, nekik is fogy a türelmük, habár a beszélőkéjük fáradhatatlan. A hosszú barna hajú előveszi telefonját, hogy megnézze mennyi az idő.

– Ejha! – kiált fel a társnője – Váltottál? Neked nem Iphone-od volt?

– Ja-ja, eladtam, az árából és kis kiegészítéssel vettem ezt, Samsung Galaxy S6.

– Képes voltál megválni tőle?!

Ennek meg mi baja van? Nem tök mindegy” – gondolom. Ingerült vagyok a várakozás miatt, zavarnak a lányok, a meleg… erre mondják, hogy a fába is belekötnék.

– Állati idegesítő volt. Még háttérképet sem lehetett beállítani. Soha többet Iphone, fos telefon.

Ez érdekes! Eddig csupa jót hallottam róla. Nem hétköznapi lány.” Közben már látom az alagút végén a fényt, a lányokkal együtt csak hatan vannak előttem. „Remélem, a csajok együtt kérik a jegyüket és nem egymás után!” Azért kíváncsian hallgatom a barna okfejtését.

– Az Iphone tipikusan női telefon, baromi egyszerű kezelni, nem fagy le soha, cserébe nem hagyják, hogy a magad stílusára állítsd be, nem lehetsz a magad ura… Én meg nem vagyok típusnő… így hát szakítottunk – felnevet, vele vihog a barátnője is.

– De az Iphone 7 az csúúúúcs!

– Az eszed tokja, az! – hurrogja le a barna.

– Sietnem kell, mindjárt indul a vonatom… Maga elé mehetek? – lép mellém váratlanul egy huszonéves srác.

– Hogyan? Ja, nem.

– De ember, elmegy a vonatom…

– Keressen egy automatát, ott nem kell ennyit várnia…

Nem értem mit válaszol, mert már nem figyelek rá, de nem is érdekel. Aztán azt látom, hogy odalép az előttem álló két lányhoz, közel hajol hozzájuk, és mond valamit. A lányok heherészni kezdenek, mint akit csiklandoznak, és maguk elé engedik a fiút. Sőt beszélgetni kezdenek vele.

– S6-osod van? Nem rossz, de én az Iphone-ra esküszöm.

– Most adtam el az 5-ösömet, abból vettem….

– Na, neee! Képes voltál?

Neme folytatja, mert sorra kerül. Szívom a fogam, hogy mégis csak elém keveredett, de hamar végez és a lányok is.

Ilyet még nem pipáltam” – gondolkodom el a metró felé sétálva – „, hogy valaki az Iphone-t szidja úgy, hogy volt neki! Olyanról már igen, akinek nem volt, és szapulta, de annak savanyú volt a szőlő.” Nekem androidos mobilom van, minden hibájával együtt meg vagyok vele elégedve. „Kinek a pap, kinek a papné”, vonom meg a vállam, és elindulok lefelé a mozgólépcsőn.

komment

A Messenger egy kémprogram

2017/06/08. - írta: lafe blog

Olivér, a kollégám kivételesen azon az útvonalon jön haza, amerre én szoktam járni, különben éppen ellenkezőleg lakik. Elkíséri Dorinát, a tizennégy éves lányát a fogszabályzásra, mert a felesége a kisebbiket szolfézsra viszi. A metrónál várunk a lányra, aki késik. Olivér ideges e miatt. Aztán rájövök, főképpen azért, mert restelkedik miatta, pedig engem nem zavar, nekem fiaim vannak. Felhívja telefonon a lányát, de nem veszi fel. Éppen megszólalna, hogy kiadja magából dühét, amikor észrevesszük felénk közeledni Dorinát. Nem különösebben siet.

– Szia, apa! Szia! – köszön nekem is miközben kicuppantja füleseit a füléből.

– Késtél! – teszi csípőre Olivér a kezét – Hívtalak!

– Tudom, hogy késtem. Láttam, hogy hívtál.

Olivér fülei pirosan lángolnak. Tudom már, hogy ilyenkor közel áll a felrobbanáshoz, de nem tud megszólalni. Kiabálni kezd. A lényege: lehordja lányát a flegmaságáért, szemtelenségéért, a késésért és azért, mert nem vette fel a telefonját.

Dorina arca rezzenéstelen, a tartása „leszarommitmondasz”, a tekintetén viszont látszik, hogy megérinti apja fejmosása. De ezt nem veszi észre Olivér, és egyre haragosabb.

– És te nézted a telódat? – adja meg a kegyelemdöfést apjának.

Olivér fújtat felindulásában, mint egy bika. Megértem, egyáltalán nem csörgött kollégám telefonja, de nem szólok, zavaromban zsebre dugom a kezemet.

– Azt ne mondd nekem, hogy visszahívtál, mert ez nem igaz!

– Dehogy hívtalak, eszemben sem volt. Nincsen pénz a telómon. Tudod – nyomja meg a szót –, elfelejtettél rá tölteni.

Olivér hápog.

– Akkor hogyan tudtál…?

– Az otthoni netről? Időben megírtam Messengeren, hogy kések, mert majdnem elfelejtettem elmosogatni. De elmosogattam.

– Nagyon jól tudod, hogy nincs az a pénz, hogy én a Messengert a telefonomra telepítsem. Az egy kémprogram, minden adatomat beszippantja. Ott a Viber, vagy a WhatsApp, miért nem azon írtál?

– Én meg azokat nem használom, az összes barátnőmnek Messengere van. Miattatok tartottam meg a WhatsApp-ot, meg a német rokonok miatt, mert ők meg csak ezt használják. Apa, minek neked okostelefon, ha nem használod ki? Azzal is bajod van, hogy a helymeghatározás miatt tudják éppen hol vagy, az appok kezelhetik a levelidet, a fotóidat… Apa te paranoiás vagy és maradi. És a Messenger igenis menő, azon mindent el lehet intézni.

Közben elindulunk, a metró lejáratánál felmutatjuk a bérletünket, az ellenőr oda sem nézve, bólint. A mozgólépcsőn is folyik apja és lánya között a generációs vita. Olivér minden áron meg akarja győzni Dorinát, hogy legyen sokrétű és ne csak azt a hülye Messengert használja. A lány egyre indulatosabban válaszol, a végén egyáltalán nem akar az apjához szólni. Azon gondolkodom, hogy ha annyira zavarja Olivért, hogy a lánya a Messengert használja, akkor miért engedte rátölteni a telefonjára és hagyja őt használni. Hamar megkapom a választ.

– Minden az anyád miatt van! Ő is órákon keresztül nyomogatja az átkozott okostelefonját, mindig csetel valakivel a MESSENGEREN! Amikor szóvá teszem, lehurrog, mint te, hogy maradi vagyok, mert ezen a fórumon és a Facebookon tud meg egy csomó dolgot, például, hogy a Rebeka szülei válnak. Tőle látod ezt az időpocsékolást… mindig ez az átkozott Messenger!

A fiaim is gyakran használják a Messengert, a nejem is, nem értem, Olivér miért húzza fel ennyire magát, de továbbra sem szólok. Viszont megörülök, hogy az én megállóm következik, és elbúcsúzhatok; igazából villamossal szoktam járni. Mikor visszanézek a tovább közlekedő metróra, az ablakon keresztül látom, hogy Olivér továbbra is hevesen magyaráz a lányának. Nem ítélkezhetek fölötte, nem is akarok, mert nem látok bele a családi életébe, nem ismerem az előzményeket, de akkor is furcsának találom, szerintem túl tolja. Közben elhalad mellettem az utolsó szerelvény is.

komment

A FIDESZ Magyarország Raszputyinja

2017/05/29. - írta: lafe blog

Kínai kifőzdében ülök és rábökés alapján valamilyen szószos csirkehúst eszem rizzsel. Munkanapon többnyire itt szoktam ebédelni. Tele van a gyorsétterem, de azért jutott szabad asztal a kirakatnál. Szeretek magamban kikapcsolni és csak az étellel foglalkozni, nem hiányzik a társaság. Éppen ezért kellemetlen hallgatnom a szomszéd asztalnál ülő negyvenes, melírozott hajú, molett nőt. A barátnőjével beszélget harsányan, aki egy decibellel halkabb. Nem érdekel, miről beszélnek, de nincs választásom, hallanom kell a társalgásukat.

– Most mondd meg, mit tegyek? Már tényleg rengeteg helyre elküldtem… Évek óta nem találok normális állást. A munkáltatók szemében, mert szültem három gyereket, már nem számítok, vagy teljesen hülyének néznek.

Ezt mi is tapasztaljuk”, gondolom, „pedig egy többgyerekes családanya a legjobb logisztikai szakember, remek kommunikátor és kimagasló a helyzetmegoldó képessége.” Közben egy kiskanálnyi erős paprikát teszek a tányérom szélére, és még egy kicsit megöntözöm szójaszósszal a rizsemet.

– Pedig a gyes alatt két tanfolyamot is elvégeztem…

A többit nem hallom, mert megszólal a telefonom. A munkahelyemről keresnek.

– Hol lennék, hol lennék? Ebédelek.

A főnököm mindig elfelejti, hogy ebédszünetben ebédelni szoktam és nem dolgozni. Már nem idegesítem fel magam, legközelebb nem veszem fel a telefont. Közben a szomszéd asztalnál ülő nő hangosabbra vált.

– …ezért költözünk ki Németországba. Árpi két hónapja kint van már, nehezen győztem meg, de tizenöt év után nem őt, hanem a vezér haverját léptették elő, aki csak másfél éve dolgozik náluk; a lakásunk árából beindulunk. Miért van ez így? A fejétől bűzlik a hal. Nem értem, miért nem hagyják élni az embert. Lopnak, az ember arcába hazudnak, és szétrohasztják az országot. A FIDESZ Magyarország Raszputyinja.

Inkább Putyinja, de így is jó.” Sajnálatot és együttérzést kezdek a nő iránt érezni, már nem idegesít annyira a hangja. Egyszerűen csak élni szeretne, itthon, de nem hagyják, sajnos ez a mai tendencia.

Megint csörög a telefonom. A főnököm az, sürgősen mennem kell.

– … mert összedől a világ, és baromi nehéz munka a romeltakarítás – mindig volt humora a górénak.

A szomszéd asztalnál ülő nők, mikor kilépek, a CEU-ügyről beszélgetnek, és ahogy foszlányokban hallom, nem a kormánynak adnak igazat.

– …még a fiatalok életét is ellehetetlenítik…

Két sarokra van a munkahelyemtől a kínai étterem, alig két perc alatt visszaérek. De a főnököm olyan türelmetlen, hogy amikor belépek az irodába, ismét csörög a mobilom. Nem veszem fel, helyette odalépkedek az íróasztalához.

– Itt vagyok.

Mintha órákat lettem volna távol, úgy beszél. Egy táblázatot kér rajtam számon, ami két nap múlva esedékes, de én már reggel az asztalára tettem, amit persze elfelejtett. Mikor rámutatok erre a tényre, süvölt, mint az állat, akit sarokba szorítanak, és beleköt egy számadatba, amit korábban ő adott meg. Hagyom a fenébe: „aki hülye, haljon meg”. Protekcióval lett főnök, egyébként vendéglátó iparis volt, fentről szóltak le, hogy őt vegyék fel erre a pozícióra. Eszembe jut a nő: „Basszus, de igaza van! És milyen bátor, hogy meglépi!”

komment

Youtube = nyílt kukkolás

2017/05/15. - írta: lafe blog

A villamoson ülök egy átlagos nap után, és elektronikus könyvet olvasok. Jólesik a kikapcsolás. Már azt sem tudom, melyik megállónál járok. Kellemesen kevesen vannak a villamosan, jár a levegő és senki nem tör be az aurámba.

Jó néhány oldal után felnézek, hogy merre járok – már mentem tovább egy-két megállóval, mert belemélyedtem a könyvbe –, még messze. Jobb kéz felé egy idős, hatvan fölötti házaspárt veszek észre: a nő a menetiránnyal megegyező irányban ül, szemben vele a férje, és tudálékosan magyaráz. A kémia tanárnőmre emlékeztet, aki teljes átéléssel adta le az anyagot, habár senkit nem érdekelt. De ez éppen hogy csak átsuhan az agyamon, visszatérek a könyvemhez. Nem tudok visszarázódni, „kár volt felnéznem”, már nem zárom ki a külvilágot, fél füllel a másik oldalon ülő hatvanas nőt hallgatom.

– Mondtam neked, hogy nem lesz ez így jó... Már akkor mondtam… Sose hallgat rám. Na, ebben olyan, mint te…

Igazából idegesít, de valahogy mégis vonz. Talán azért, mert már volt ilyen beszélgetésem, és most jó kívülállóként belehallgatni, megfigyelni és kielemezni.

– Nem értek egyet vele. Minek kell a gyerekeket közkinccsé tenni, olyan mintha múzeumba állítanák ki őket. Ebben az a rossz, hogy így nőnek fel, természetes lesz, hogy vadidegenek bámulják őket. Nem lesz magánéletük…

„Ebből már nem lesz olvasás.” Az e-könyv olvasó fölött a levegőbe meredek és fülelek. Kíváncsian jobbra nézek, a házaspár felé. A nő megállás nélkül beszél, és férje szemét keresi tekintetével. A ritkás ősz hajú férfi az istennek nem nézne nejére, kifelé mered, mintha valami érdekfeszítőt látni. Még csak nem is bólint. A szürke hajú nőt nem zavarja, mondja, mint egy elromlott beszélőbaba.

– Csoda, hogy még nem törtek be hozzájuk, a háttérben minden látható: a herendi vázák, amit tőlünk kaptak karácsonyra, a drága vékony tévéjük, ezt Tomi vette, drága kanapéjuk, minden… ez alapján könnyen be lehet őket azonosítani, és máris megtörténik a baj, úgy kirabolják őket, hogy csak pislognak utána. Minek az a jutyub? Hallod? Hé! Mit gondolsz?

A férj továbbra sem reagál. Aztán látom rajta a felismerést, véleményt kérnek tőle. Minden kiül az arcára: meglepődés, óvatosság, ódzkodás, elhatározás, öröm, és beszélni kezd. De nem hallom. Négy tini iskolás száll fel, két lány, két fiú, elém állnak, és harsányan beszélnek, nyihognak. Majdnem rájuk szólok, hogy álljanak arrébb, de kontrollálom magam. Szerencsére a következő megállónál leszállnak. A férj éppen akkor fejezi be a mondandóját. „A fenébe!”

A nő mintha meg sem hallaná, ugyanott folytatja tirádáját, ahol abbahagyta.

– A jutyub olyan, mintha elhúzná a függönyöket az ablakon és bárki benézhetne. Egy nyílt kukkolás…

A férj arca újból érzelem mentessé válik, inkább unottá, mint amikor a huzat elfújja a gyertya lángját, és ismét kimered az ablakon. A felesége csak mondja és mondja.

„Csak ezt ne! Én nem akarok ilyen házasságot, ilyen nyugdíjas életet!” Közben majdnem fent maradok a villamoson.

Míg hazasétálok is, ők járnak a fejemben, két szürke, kopott, fásult és savanyú ember. Beleborzongok. „A magyar átlag valóság? Ehhez két ember kell.” Lassan ballagok, és gondolkodom, közben kikapcsolom az e-könyv olvasómat.

komment

Kirúgtam a főnököm

2017/05/03. - írta: lafe blog

Izgulok, de már tegnap este elhatározásra jutottam. Elegem lett a hónapok óta tartó állandó haragoskodásból és felháborodásból. „Beszélek Inezzel”. De előtte kipuhatolom, milyen lábbal kelt fel. Jó kedve van! „Megyek, lesz, ami lesz, tudom, hogy nekem van igazam.”

– Inez, van egy kis időd? Beszélni szeretnék veled.

Arca az ötvenesekre jellemzően sminkelt, haja rövid, melírozott, tekintete egy másodperc erejéig gyanakvó, aztán kíváncsi.

– Persze-persze, gyere.

„Ha megtudod, miről akarok beszélni, nem leszel ilyen kedves.”

Rövid felvezetés után rátérek a lényegre.

– Az a meglátásom, különbséget teszel az osztály emberei között, van Kinga, Feri és Nóri és vagyunk mi, Emese meg én. Mi vagyunk a mostohagyerekek.

Tekintete azonnal elborul, arca haragos grimaszba ugrik. „Ez nagyon nem áll jól neki.” Kissé gyorsabban kezdem venni a levegőt, de rendíthetetlenül folytatom. Elmondom, hogy igazságtalanul ítél meg helyzeteket a három kolléga javára, akik csak úgy tesznek, mintha dolgoznának, rengeteget hibáznak, de nem teremti le őket, csak minket, nekik mond el információkat, amik hozzánk nem jutnak el…

– Olyan, mintha két külön osztály lennénk, de úgy is mondhatnám, hogy nálunk „vannak, akik egyenlőbbek”.

Üvölteni kezd. Azt nézem, arca paprikavörös. „Nehogy agyvérzést kapjon.” Háttal állok a nyitott ajtónak, mégis érzem a három említett kollega félelmét. Mindennek elmond, aztán megfenyeget. Ekkor teljes nyugalommal, kicsit halkabban, folytatom, hogy meghallja mondandómat. Hamar visszaveszi a szót, most az érzelmeimre akar hatni. „Milyen nőies! Habár nem szép nő, viszont ápolt, kár, hogy korlátolt, és hülye.” Most megint én beszélek, mire észreveszem magam, azt mondom neki: – Nem vagy alkalmas a vezetői feladatok ellátására. Kiszalad az arcából a vér. Nekem pedig megroggyan a lábam. „Barom. Tuti kirúg.”

– Mi nagyon nem értjük meg egymást, úgy látom, meg kell től… – „Most mondja ki. Na ne!”, közbevágok.

Szóvirágok nyílnak az ajkamon, beszélek a kapcsolatunkról, hogy, amikor a céghez jöttem dolgozni, imádtam őt, nagyon szimpatikus volt, kellemesnek tartottam a munkalégkört és szerettem a munkámat is, felhozom a közösen megünnepelt születésnapokat, aztán a jelenre térek ki, hogy ez most is ugyanígy lehetne… Azt veszem észre, párás a szeme és reszket a szempillája. Ezen elcsodálkozom, és zavarba jövök, képtelen vagyok abbahagyni védőbeszédemet, csak szövöm a gondolatfonalat, egyre érzelmesebb húrokat pendítek meg, nem értem magam, miért mondok ilyeneket, mintha nem én lennék, aztán végre lezárom a beszédem. Ekkor már tudom, nem fog kirúgni – mert képtelen rá.

Egy kis csönd repdes az irodában. Aztán egyszerre szólalunk meg, természetesen átadom neki a szót. Bocsánatot kér, amit még soha nem tett, és azt mondja, igyekszik jobban odafigyelni a felvetett problémákra.

Mikor kilépek az irodájából, három látványosan tüsténkedő kollégát látok, akik majd becsinálnak félelmükben, mert az imént nagyon kipakoltam. Nem érdekelnek, én megnyugodtam.

Egy hétig tart a háromnapos csoda, és csupán apró változások történtek beszélgetésünk óta. Az viszont érezhető, hogy a három munkatársam nyalja a talpam, főnököm pedig kényesen ügyel a társasági etikettre, ha én is a közelében vagyok. Hidegen hagy, mosolygok rajtuk, tegnap felmondtam, van egy új állásom.

komment

A női logika facebookja

2017/03/29. - írta: lafe blog

Uh, hosszú volt ez a nap. A villamoson ülök, zötyögök és nézek ki a fejemből. A velem szemben levő ülés szabad… már foglalt. Kinézek az ablakon: kirakatok, fák, autók, járókelők... Értelem nélkül olvasom a boltok neveit, hogy ne aludjak el. Aztán felfigyelek valamire. A velem szemben ülő… nő, nem, lány, huszonegy-két éves lehet, beszél. Nem figyelem, mit, de valahogy egyre jobban magára vonja figyelmemet. Mint azok az átkozott reklámok a tévében. A film megszakad, reklámblokk, leveszem a hangot, de mozog és világít a sok kép, mire észreveszem, egy székletlágyító gyógyszerre meredek. Itt most a hang vonzza érzékszervemet. Azon veszem észre magam, hogy továbbra is kimeredek az ablakon, viszont hegyezem a fülemet.

– …szerinted mit tegyek? Érted a problémám? Én szakítottam vele.

Nem értem, mit válaszol a barátnő, halkan beszél.

– Annyira nem értem, miért csinálta. Tudta, hogy rosszul esik. Vagy szerinted, nem tudta? Biztosan tudta, annyira barom volt. Most sem hiszem el, hogy megtette.

Az istennek nem mondja ki, hogy mit tett az a szerencsétlen fiú. Korábban biztosan mondta, csak akkor még nem figyeltem. Hátha újra kiböki. Míg ezen gondolkodom, nem mond semmi újat, csak folynak belőle a mondatok, mind langyos víz. Azt veszem észre a langyos víz kezd melegedni.

– Nem tudok vele beszélni, akkora csalódást okozott nekem, hogy el sem tudod képzelni, mekkorát. Nem is akarok vele beszélni. Nem. Az ismerőseim közül is törlöm.

Mondd rá valamit a barátnő. Szerintem, direkt halkan beszél, hogy ne értsem. A csalódott lány hangos, gondolom, mert csalódott.

– Most törlöm!

Előveszi a telefonját.

– Szerinted? Szerinted jó ötlet?

Mielőtt válaszolna a barátnő, folytatja.

– Igen, törlöm, hiszen úgy viselkedett – miközben az okostelefonján járkálnak fürge ujjai – Biztosan ez lesz a jó megoldás. A telefonszámát már töröltem. Most már soha nem fogunk egymással beszélni. Biztosan nem fogja megpróbálni. Én biztosan nem. Semmilyen fórumon nem fog jelentkezni. Vagy letiltsam a fészen? Ha letiltom, akkor nem fog megtalálni. Ha törlöm, akkor viszont megtalál, rálát az oldalamra. Nem lesz ez nagyon átlátszó?

A barátnő mond valamit.

– Nem tiltom le. De milyen ciki, ha rájön, hogy csak töröltem és nem letiltottam. Nem baj, így jó. De nem fog írni…

Ekkor teljesen felébredek. "Atya úristen, így gondolkodnak a lányok?! Azzal, hogy törölte a kapcsolatot, jelezte a fiúnak, hogy semmi nincs veszve, csak haragszik rá és várja, hogy felvegye vele a kapcsolatot?! Éééédesem!!! A fiúk nem így gondolkodnak. Nincs az a fiú, aki ezt így végiggondolja, és pláne megérti a tártkapus üzenetedet." Úgy elképedtem a lány, a NŐ logika-cikornyásságán, hogy majdnem megszólítottam. De nem tettem.

Két megállóval később leszáll a két lány, én pedig a lány szavait görgetem és görgetem a fejemben egészen hazáig és még utána is. "Mi, férfiak mennyire egyszerűek vagyunk! Atyaúristen, ezt a női gondolkodást!"

komment
süti beállítások módosítása