Nőkről és férfiakról férfi szemmel - történetek Magyarországon innen.

Kórházba ment magas vérnyomással és inkább elmenekült

2019/05/05. - írta: lafe blog

A villamoson ülök, és majdnem alszom, álmosító az idő. Meg sem próbálok olvasni, kifelé bámulok az ablakon és teljesen kikapcsolok. Azt sem tudom, melyik megálló következik, de van időm, ezzel sem foglalkozom. Mellettem egy tinédzserlány ül, fülében füles. Popzenét hallgat, sajnos túlságosan is jól hallom, annyira, hogy azt is meg tudom állapítani, hogy koreai zene szól a fülében, talán BTS.

Velem szemben két idős ember ül, mind a kettő hetven fölött van. Az egyik ráncos bőrű, hosszúkás feje meg-megrándul. A másik egy erőteljesen túlsúlyos, haja szürke és egyfolytában beszél. Folyamatosan ugyanazon a hangszínen mondja és mondja, nem érződik ki érzelem a hangjából, s úgy tűnik, közben egyáltalán nem vesz levegőt. Ez által olyan monoton, hogy ha nekem lenne beszélőpartnerem, többször is elkalandozna a figyelmem és egy idő után úgy hatna rám, mint kisgyermekre az altatódal. Partnerén is látszik, hogy unja, többször is közbeszólna, vagy véleményezne, de testes társa nem hagyja. Egy rossz csaphoz hasonlít, ami csak folyik és folyik, s az istennek sem lehet elzárni.

A betegségeiről beszél, az orvoshoz járásról, a gyógyszereiről. Aztán egy kórházi kalandjába kezd bele. A kórházi körülményekről beszél körülményesen, hosszan, unalmasan.

Arra kapom fel a fejem, mikor azt mondja: – Megkérdeztem a nővérkét, hová tegyem a ruhámat. Erre a hátam mögött a falra bökött. Megnéztem, mire mutat. Egy rozsdás szög állt ki a falból. „Igen, de itt van a táskám.”, mondtam, „Nincsen egy szekrény…? Erre közbevágott és azt mondta, „Az ágy alatt rengeteg hely van.” „Értem én, de nem fogja a takarítónőt zavarni?” Mire azt mondta, „Ha jön”, és a ha szócskát megnyomta, „akkor tegye fel az ágyra.” Aztán otthagyott. Mi lett volna, ha nem adtam volna neki ezer forintot? Akkor még le is köp.

Ejha!”, gondolom, „Ez több mint szörnyű körülmény!” Megrázó így az életben hallani a kórházi körülményekről, nem ugyanolyan, mint internetes hírportálon olvasni, vagy a híradóban látni. Szerencsére egyelőre makkegészséges vagyok, nem kellett kórház közelébe mennem, még soha nem műtöttek meg, semmim nem tört el.

– Miért is kerültél be?

– De Jóska, ezzel kezdtem!

– Igen-igen, de miért is?

– Hektikusan magas volt a vérnyomásom, és beutalt a körzeti orvos, hogy beállítsák. Na, de éppen ez az! Már második napja feküdtem bent a kórházban, és a nővérkén kívül, akit csak az első napon láttam, rám sem hederített szakorvos. Két nap alatt egyszer nem mérték meg a vérnyomásomat. Akkor hogy a nyavalyában tudják így beállítani?

– Ne mondd, hogy nem volt nálad orvos!

– Pedig bizony, hogy nem volt! A magam szorgalmára szedtem a korábban felírt vérnyomásgyógyszeremet. De ettől még nem voltam biztos benne, hogy rendben van a vérnyomásom.

– És mi volt?

– Az volt, hogy a második nap délutánján felöltöztem és hazamentem. A folyosón megállított a nővér, „Maga meg hova megy?” „Haza”, mondtam tömören. „Ez nem így történik…” „De nem ám!”, fojtottam belé a szót, „Bejöttem magas vérnyomással, hogy beállítsák a vérnyomásom, és két nap alatt nem, hogy nem láttam egy orvost sem, de még a vérnyomásomat sem mérték meg! Úgy gondolták, hogy majd hajcsizom kicsit, és majd beáll magától? Vagy két napot meditálok, és majd heuréka élményem lesz: „Hoppá! Megvan! Ezt és ezt a gyógyszert kell beszednem, ilyen és ilyen mennyiségben! Hagyjon engem békén! Saját felelősségre elhagyom az intézményt!”

– És mi lett a vérnyomásoddal?

– Másnap elmentem a körzeti orvosomhoz, és elmeséltem neki mi történt, vagyis, hogy semmi. Nagyokat kacagott. Na, nem rajtam, hanem, ahogy elmondtam, és felhívta orvoskollégáját, hogy fogadjon. Nem voltam körzetes, de így fogadott a doktor úr, és nem csak a vérnyomásomat állította be, hanem egyúttal a cukromat és a koleszterinemet is. Mert ő kivizsgált!

Ez igen!”, gondolom „Itthon nem szabad betegnek lenni, mert nem éli túl az ember! Meg azt is mondani szokták, csak ne öregedj meg!”

A két idős ember két megálló után leszáll, a koreai zenét hallgató tini szerencsére már korábban. „Karakán volt a magasvérnyomásos bácsi.”, gondolom, és a következőnél magam is leszállok.

Szólj hozzá!

Számítógépjáték-szenvedély a fiúknál

2019/04/29. - írta: lafe blog

A Mekiben ébredezek egy eszpresszó mellett. A kávé szar. Nézegetem a csészém, megdöntöm – zaccos a kávé. „Hol rontotta el a barista?” Szerencsére a kávéspulttal egyvonalban ülök, így rálátok a baristára. Éppen egy szégyenlős, „bocsánathogyélek” nőnek készít… „Aha! Atyavilág! Ez nem tisztítja el a kávészűrőt, zaccos! Basszus, még rendesen tamperolni sem tud! A vizet sem ereszti le! Minden világos! Rendben, a Meki nem egy California Caffee, de azért ez a kávérészleg és múltkor egy meglepően jó latte machiatot kaptam! A mostani barista egy kókler! Most vigyem vissza a kávét? Á, leszarom. Legközelebb, ha ez a lány lesz, nem kávét veszek, hanem teát.

Füstölgésem, ami legalább azt eredményezte, hogy felébredtem, persze a kávé is hatott, egy, a szomszéd asztalnál ülő házaspár téríti el. A nő hevesen magyaráz a férjének.

– A nyakán az érettségi, csodálod, hogy ordítok vele? Nehogy már védjed! Neked kellene vele beszélned.

Vajon miről?

– Csak kikapcsolódik, így vezeti le a stresszt…

– Gondolj bele, egy menet negyven-öven perc…

– Ezt meg honnan tudod?

Kicsit idegesít a nő, okoskodó és nagyon körülményes, de nem az én feleségem. Közben kiderül a számomra, hogy számítógépes játékról van szó. Azért gratula az anyának, hogy ennyire ért hozzá! Ugyanis közben elmondja a játék nevét és azt is, mennyi alkalom kell hozzá és hány nyert csata, hogy valaki például bronzból ezüst fokozatba lépjen elő. Remek anya, utánajár a fia dolgainak!

– Nem jó a számítógépjátékozás. Nem vetted észre, hogy miután befejezi, vagy ideges, mert vesztett és már nem tér vissza a tanuláshoz, vagy, ha nyert, akkor újból nekiül egy következő menetnek? Játék közben meg úgy káromkodik, mint egy kocsis. Ez már játékszenvedély-betegség.

– Ne túlozzál…

– Nem túlzok. Gondold végig.

Ez nálunk is dilemma otthon. Sajnos nálam azt látják a fiúk, hogy este a gép előtt ülök. Igaz, nem játszom, hanem írok, vagy dolgozom, vagy filmet nézek. Habár nem is olyan régen még azért is leültem a laptop elé, hogy végigvigyek egy kalandjátékot. Ez vajon főleg a fiúkra jellemző és a lányokra nem? Szerintem ez inkább fiús dolog, mint az autómánia.

– Már a kicsi is ezt csinálja. Vagyis az ő kezéből a telefont nem lehet kivenni. Nem olvasnak!

– Márkó mind elolvassa a kötelező olvasmányokat…

– Ez igaz, de mást nem. Domi viszont még azokat sem. Nem jó ez így. Pedig te rengeteget olvasol, miért nem adtad át az olvasás szeretetét?

– Áttértem az e-könyvekre. Olcsóbb, nem foglal helyet. A fiaink is elektronikus formában olvasnak. Lehet, hogy nem szépirodalmat, hanem játékleírásokat, Wikipédiát… De igazából Youtube-videókat néznek… Ezzel meghazudtoltam magam... Hm, változik a világ.

Ebbe jól belegabalyodott az apuka. De egyébként szerintem is nagyot változott a világ.”, gondolom. Régen nem volt Youtube, videovlog, vagy filmnézés a telefonon. Sok minden más most. Nem is tudom, jobb-e ez így. Ez egy másik nemzedék, nekik egyéb természetes, mint nekünk.

Az órámra nézek. Mennem kell dolgozni. Még hallom a feleséget, aki annyit elért a férjénél, hogy este leül beszélni a nagy és a kicsi fiával is erről, hogy finoman terelgeti a párja gondolatit, hogy majd miket is mondjon. Azon elmélkedem, hogy nekem sem ártana leülni a sajátjaimmal beszélni, mert más a férfi szemszögéből az elektronikus világ, mint a nőéből. De az is lehet, hogy ez egy balga elképzelés. Nem tudom jobban kielemezni, tényleg sietnem kell.

Szólj hozzá!

Bunkó bagázs az élelmiszerboltban

2019/04/19. - írta: lafe blog

Forrás: vasutmodell.com

Bemegyek a közértbe, hogy vegyek magamnak valamit ebédre. Mögöttem ricsaj hallatszódik. Hátranézek, mi történik. Rossz vircsaft közeledik. Négy építkezési munkás jön be mögöttem a boltba. Halványbézs színű egyen munkaruha és láthatósági mellény van rajtuk. „Aj-jaj, ebből még baj lehet!”, gondolom.

A munkások harsányak, gátlástalanok és úgy viselkednek, mintha bele akarnának kötni valakibe. „Na, jó, én ebből nem kérek!” Megállok az élelmiszer sor elején, és a teák felé fordulok, mintha válogatnék közülük, hogy a hangoskodó csoportnak helyet adjak. El is vonulnak mellettem, mint egy elefántcsorda. Az egyik bevásárlókosara, véletlenül, vagy direkt véletlenül, nem tudom, de beleütközik a derekamba.

– Huh, öcsém, hoppá! Ez karamból volt, hahaha! – mondja, akinek a kosara nekem ütődött, és el kezd nevetni, mintha Bödöcs mondott volna el egy poént.

Négyfelé válnak szét az üzletben, de külön-külön is úgy viselkednek, mintha sosem lettek volna élelmiszer boltban, mint akik folyamatosan fel akarják magukra hívni a figyelmet.

Na, mindegy, attól még vásárolnom kell.” Először is instant levest keresek. „A fenébe!” Az egyik munkás szintén abban a sorban hőzöng, ahol a gyorsleves is található. Hangosan beszél magában, úgy helyezkedik, kaszál a kezeivel, hogy véletlenül se lehessen elmenni mellette. A leveskockáknál áll.

– Mi ez? – vesz le egy erőleves kockát – Leves. Kell az öreganyámnak! Mi a nyavalyatörést kezdjek vele? Szopogassam el? – felnyihog, mintha a legjobb viccet mondta volna és vissza dobja az árut.

A leveskockákat tartalmazó doboz nekicsapódik a polc sarkának, lepattan róla, megpördül a levegőben, majd a földre puffan. A munkás rá se hederít, megy tovább a sorban. Odalépek, és a helyére teszem a terméket. Utána kiválasztok magamnak egy kínai instant levest.

A következő utam a zöldségekhez vezet. Tudom, hogy arra egy munkás sincsen, másfelöl hallom a harsány beszédüket. Egy nagy paradicsomot teszek be a kosaramba. Majd száraz, csípős kolbászkákat rakok a paradicsom mellé, azután a sajt részlegen egy camembert választok.

A pékáruknál futok újból össze két munkással. Éppen egy huszonéves lány formás fenekét stírölik vigyorogva, közben hangosan megjegyzéseket tesznek rá. Szerencsére a lány külföldi, láthatóan egy szót sem ért a beszédükből, meg aztán háttal áll a kanos ifjaknak. Nem foglalkozom velük, két sós-szezámmagos császárzsemlét veszek ki a tárolójából, és beállok a hármas kassza előtti sorba.

Egyszer csak megint egy munkás jelenik meg az édességek sora mellől. Huszonéves lehet, szeme barna és nem áll jól. Csillog benne valami, amiről nekem az ugrik be, „itt most történni fog valami!”.

Forrás: faktor.hu

– Héj, jöjjön ide! – kiáltja el magát, mintha a kutyájának szólna, de úgy, mint aki nem szereti azt a kutyát.

Nem messze tőlem két helyi alkalmazott árukat áraz be. Egy harmincas éveiben járó, talpraesett, barna hajú nő és egy huszonéves tejfelesszájú fiú. A nő felkapja a fejét, gyanakodva, szigorúan ránéz a munkásfiúra.

– Nekem szólt? – kérdezi gyanakvóan.

– Ja-ja, na, jöjjön már ide!

A nő a kollégájára néz. Abban a tekintetben minden benne van. A fiú tekintete is beszédes, de az övé azt sugallja, „kell ez nekünk?”. A nő megindul a munkáshoz, így fiatal munkatársa is.

– Tessék, miben segíthetek? – áll meg közvetlenül szemben vele.

A munkásfiú kajánul hunyorít. Ekkor előbukkan a háta mögül a három társa, és várakozással teli figyelemmel, fülig érő szájjal az eladónőre néznek.

– Figyeljen csak ide! – mondja a munkásfiú, és belenyúl a kosarába. Előkap egy pepperoni paprikákat tartalmazó üveget – Baj van ezzel, ni!

– El tudná mondani, mi a baj azzal a termékkel? – mondja az eladónő megfontoltan, és közben látszik a szemében, arcán, testtartásán, hogy előre készül a munkás reakciójára, amit láthatóan negatívnak ítél meg előzetesen.

– Hát az, hogy bontva van és valaki beleivott.

A nő nyitja a száját, hogy válaszoljon, de a fiú megelőzi. Sebesen lecsavarja a savanyúságos üveg tetejét, és belekortyol a paprika levébe, utána dicsőséggel az arcán a boltos asszonyra vigyorog.

A nő rezzenéstelen arccal megszólal.

– Ezt a terméket most már mindenképpen ki kell fizetnie.

– Ezt előre kigondoltam, ám! – néz büszkén az eladóra.

– Az ára rajta található a csomagoláson – folytatja rendíthetetlenül az alkalmazott.

– Kifizetem én, nnna, csak ezt akartam megcsinálni, hihihi! – kezd el nevetgélni.

Visszacsavarja a tetőt az üvegre, beteszi a kosarába és beáll a kettes pénztárnál a sorba.

– Mondtam nektek, hogy megcsinálom! Nnna, milyen vagyok? – mondja rátartian a társainak, akik röhögcsélve hátba veregetik.

A bolti eladónő fapofával visszatér a sorok közé, munkatársa megilletődötten követi.

Hiszen ezek csupán csibész kölykök, nem kötekedő garázdák! És egyszerűen csak nem tudnak viselkedni.” Mondjuk egy kis falu közértjében Juliska nénivel, az ottani egyetlen eladóval elképzelve ez a jelenet, helyi viszonylatban, még vicces is lehet, pláne, ha Juliska néni kisgyerekkora óta ismeri a csínytevőt. Egy csapat ifjú ugratása volt ez csupán. Ellenben itt, a hideg, távolságtartó nagyvárosban bumfordi tahóság. Bizony, sok függ a környezettől!

Sorra kerülök, kifizetem az élelmiszereket és távozom. A munkások ugyanazzal a csibészes, harsány stílusban szintén elhagyják a boltot, vagyis távozik a bunkó bagázs.

2 komment

Pénzzel ösztönzi a tanár a diákokat tanulásra

2019/04/13. - írta: lafe blog

Innom kell egy kávét, különben annyi az ügyintézésnek, pedig lenne mit elintéznem. Bemegyek egy Cafe Freibe. Egy olasz presszó kávét kérek feketén. Az első üres asztalnál helyet foglalok.

Mellettem két negyven körüli anyuka folytat heves diskurzust. Pontosabban a melírozott, félhosszú hajú, szemüveges anyuka magyaráz felindultan társnőjének. Osztályfőnökről beszél, meg a felelősségről... nem tudom pontosabban, a kávém érdekel. Van valami a levegőben, leragad a szemem, ködös a fejem, azonnal el tudnék aludni.

– Elment ennek az esze vándorolni a hegyekbe! – kapom fel a fejem az elhangzott mondatra.

A szemüveges anyuka mondta beszélgető partnerének, a hosszú, szőke hajú anyukának.

– Na, azóta nem járok szülőire – kapom el a következő mondatot.

Már két korty kávét szürcsöltem a csészémből, kezd pezsdíteni a koffein. Jó erős, finom kávé.

– Hiszen az is a neve, SZÜLŐI ÉRTEKEZLET! És nem GYERŐI ÉRTEKEZLET! Nem gyerekeknek szól! De gyerekekről, tanulókról szülőknek! Ez tiszta hülye! Még hogy a gyerekek is meghívottak a szülőire! Ők is szavaznak, hogy milyen költsége legyen az osztálykirándulásnak! Nevetséges! Nem ők a pénzkeresők! Akkor a szülők miért nincsenek meghívva az osztályfőnöki órára? Nem lehet a gyerekektől megbeszélni semmit, mert zajonganak, belebeszélnek a témákba, úgy, hogy a drágák, nem is értenek hozzá. De nem is kell nekik. Nem kellene ott lenniük! Káposztalé van ilyen tanárnak agyvíz helyett a fejében, és az is már romlott!

Lehet, hogy igaza van az anyukának, mert arra sincs senkinek szüksége, hogy utána a nagyobb szájú diákok cikizni kezdjék azt a gyereket az osztályban, akinek a szüleje például valamivel nem értett egyet a szülőin.

– Most meg azt találta ki ez az agyalágyult, hogy ösztönözni kell a gyerekeket...

– De hiszen ez jó ötlet! – vágott közbe a szőke anyuka.

– Na, várd ki a végét! Ösztönözni kell úgy, hogy a nebulók minden hónapban szavaznak, hogy ki a hónap tanulója. Akit megszavaztak, az pénzjutalmat kap, vagy két mozijegyet. Ez egy vadbarom! Egy kapitális hülye! Egy-egy ...Palkovics!

– És ez szerinted nem jó? – kérdezte óvatosan a szőke anyuka.

– Már hogy lenne jó?! – háborodik fel az anyuka - Egy tizennégy éves gyereket szerinted normális dolog pénzzel ösztönözni a tanulásra?! Ez állatság! Először is tanulni kell megtanítani őket, jegyzetelni, lényeget kiemelni. Nekem kellett megmutatni, hogyan kell ezt csinálni! Mi a szarért van az iskola? A jegyek szolgálnak ösztönzésként a gyereknek! Ha tanulsz, ötöst kapsz, ha kevésbé, négyest és így tovább! Ez a visszajelzés a gyereknek! Ez maga az ösztönzés! Nem pénz kell ahhoz, hogy jó tanuló legyen a gyermek! Ja, persze, a barát a barátra fog szavazni, a lányok a lányokra! Milyen szavazás lesz ez? És ez alapján hirdetik majd ki, hogy ki lesz a hónap diákja? Ez úgy szar elképzelés, ahogy van! Különben is, azért tanul a gyerek, hogy helyt tudjon állni az életben, hogy el tudjon majd igazodni. Majd, ha egyetemre jár, az már egy kicsi élet, akkor legyen pénzes ösztönzés, hiszen ez már nem kötelező, azt az egyén akarja. Ezért van az ösztöndíj. Ha meg el kezd dolgozni, akkor már jön a fizetés, ami a munkájának az elismerése és a megélhetéséhez szükséges. Nem bonyolult ez! Megvan az életnek a maga sorrendje! Ezt nem képes felfogni ez a degenerált! Pedig van két gyereke! Nnna, azokat sem irigylem! Ha ez a paprikajancsi óvodában dolgozna, ott is pénzzel ösztönözné a kicsiket! Gyerekek, a pénz beszél, a kutya ugat! Tulok! Az előző osztályfőnökkel sem volt könnyű, tavaly ment el, de vele csak az volt a baj, hogy kerülte a konfliktusokat, szőnyeg alá söprögetett, ám ha négyszemközt tudtál vele beszélni, akkor utána helyre rakta a dolgokat. Elment. Ez a baj, hogy a hozzáértők túlnyomó többsége már külföldön dolgozik, itthon már több a salabakter, vagy ha szakmai nagyágyú valaki, akkor a sok seggfej nem engedi kibontakozni, avagy kiszipolyozzák.

Folytatta még a szemüveges anyuka a füstölgését, okfejtését, de nekem sajnos már mennem kellett.

Útközben az anyukára gondolok és nagyon is egyet értek vele. A fiamnak is volt egy szuper osztályfőnöke, aki mellette németet tanított a gyerekeknek. Két év után elbúcsúzott, Németországba ment ki a párjával, mert a férje itthon nem boldogult a szakmájában, kint meg tárt karokkal várták. Az osztályfőnökünk imádta a gyerekeket, a tanítást, remekül ösztönözte a diákokat, nem kellett hozzá pénz. A fiam a mai napig abból él, amit tőle tanult meg német órán. Sajnos ez a nagy szomorú helyzet, a kitűnő munkaerő itthon nem megbecsült, mert nem ez számít.

Szólj hozzá!

„Itt nem tud kialakulni semmi”

2019/03/25. - írta: lafe blog

Forrás: szinhaz.hu

Színházi jeggyel leptem meg feleségemet névnapjára. Egy vígjátékkal, ami a felhőtlen szórakozás mellett valamelyest elgondolkodtató is. Woody Allen darabja szolgáltatta ezt az élményt.

A színház előtte beültünk egy étterembe enni, inni és beszélgetni. Addig-addig csevegtünk, míg majdnem lekéstük a darab elejét. Az utolsók között foglaltuk el a helyünket. Egyszerre vettük elő a telefonunkat, hogy utoljára megnézzük, jött-e üzenetünk és aztán lehallkítsuk.

– Itt nincs térerő! – mondta csodálkozva a nejem.

Tényleg nem volt, tömény vasbetonból készülhettek a falak.

Teltházzal kezdődött meg a színdarab.

A fanyar, néhol igazán kacagtató humor volt jellemző a színműre. A különböző, mégis nagyon hasonló párkapcsolatok volt a mű központi témája. Olyan dolgok hangzottak el, amik minden házas embert foglalkoztatnak, sokszor szabadszájú őszinteséggel. Szinte mindenki magára ismerhetett egy kicsit az előadás során. Számomra az volt még külön kacagtató, amikor előttünk egy negyvenes nő oldalba bökte a párját: „Te ezen nevetsz?! Bezzeg otthon nem vagy ilyenkor ilyen derűs!” Aztán volt olyan is, hogy egy férfi az előadás egyharmadánál elhagyta a színháztermet, pedig a sperma-monológ csak eztán következett.

Jó előadás volt, sok mindent megmutatott a párkapcsolatok problémáiból, hétköznapjairól.

Forrás: flagmagazin.hu

A többszöri vastaps után, kiözönlött a tömeg a ruhatár felé. Nagy tumultus alakult ki a pult előtt. Nem tudtam eldönteni, hogy hol kezdődik a sor, mert össze-vissza álltak az emberek. Más sem tudta, merre az annyi. Találomra beálltam egy idős úr mögé. Srégen előttem egy másik öregúr toporgott, látszott az arcán, hogy tanácstalan és máris fogytán a türelme. Aztán oldalra pillantott az előttem álló szintén koros emberre, aki maga volt a megtestesült nyugalom. Ennek láttán összeráncolta a homlokát, valami miatt zavarta ez a rendíthetetlenség. Látható volt, hogy nem bírja ki, és odamond valamit a nyugodtan várakozónak. Így is történt.

Látványosan ránézett a mellette ácsorgóra és megszólalt, mintha csak úgy, fennhangon mondaná: - Itt nem tud kialakulni semmi?

Erre a megszólított nyugodt rezignáltsággal annyit felelt: - Képzelje, olyan országban élünk, ahol semmi nem tud kialakulni.

A kekeckedő nagyon meglepődött, nem erre a feleltre számított. Én is nagyot néztem. Kellett egy kis idő, mire a türelmetlenkedő férfi meg tudott szólalni. Beszédes volt az arca, a türelmetlen haragból csodálkozásba csapott át, majd az aha-élmény tükröződött az arcán, végül az egycsonakbanevezünk érzés. Onnantól kezdve megenyhült a férfi, és a két öregúr kedélyesen, szomorkásan a magyar helyzetről kezdett el diskurálni.

Az a furcsa, hogy manapság mindenkinek mindenről AZ jut az eszébe: az életkörülményeink, a lehetőségek nem létezése, a gazdasági helyzetünk, a belpolitikánk: a mai magyar valóság. Nem normális ez! Mert minden ilyen jellegű gondolatunk pesszimista, lemondó, letargikus és a frusztráltság miatt agresszív.  Hol van az optimista jövőkép? Kint. Ausztriában, Németországban, Angliában és sorolhatnám. Mi már újból gulyáskommunizmusban élünk, csak mára kiölték belőlünk az önmagunkon való nevetést és az iróniát. Nem engedik. Itthon valóban nem tud kialakulni semmi, jó. Legalábbis mostanság nem.

Szólj hozzá!

„Büszke voltam rá, hogy Magyarországon élhetek”

2019/02/19. - írta: lafe blog

Forrás: Tízperc - Blog.hu

Nem hoztam ma se meleg, se hideg ételt ebédre magamnak a munkahelyre. Este nem foglalkoztam a pakolással, reggel pedig túl álmos voltam, hogy eltegyek valami ennivalót. Sebaj, van a munkahelyem mellett egy kávézó, ahol a kávé mellé nem csak édes süteményt lehet kapni, hanem többféle szendvics közül is lehet választani.

Alig vártam, hogy fél egy legyen, már javában korgott a gyomrom, amikor átmentem a szomszédba ebédelni. Nem nagy az egész kávézó, négy-öt asztal várja a helyben fogyasztó vendégeket, de rendszerint legalább kettő asztal mindig szabad. Most is így volt. Két padlizsánkrémes olaszzsemlés szendvicset kértem egy pohár narancslével. Hátul a sarokban foglaltam helyet.

A közelemben levő asztalnál egy fekete Kleopátra-frizurás a negyvenes évei közepén járó, kék kosztümöt viselő hölgy és egy szintén negyvenöt év körüli vörös Kleopátra-frizurás, keskeny arcú, fekete garbót és nadrágot hordó hölgy ült. Amikor leültem, egy pillantással megnéztek az asszonyok, de aztán visszatértek a süteményükhöz és beszélgettek tovább.

A gyerekeik tanulása volt közöttük a téma. A feketehajú nő éppen az Angliában élő lányairól mesélt. Ahogy kivettem a szavaiból, az egyik képzőművészeti főiskolán tanul, fotográfusi szakon, a másik divattervezőnek készül. Nem igazán figyeltem oda, miket mondanak egymásnak, az ételemre koncentráltam. De egyszer csak eljött számomra egy érdekes fordulat.

A vörös hajú anyuka hangja egyre kétségbeesettebbé vált (erre figyeltem fel), miközben beszélt. A fiáról mesélt, aki továbbtanulás előtt áll.

– Csilla, tudod jól, mi a bajom, sokat beszéltünk már erről.

– Andi, de ez nagyon jó! Ez csak előnyére válik! Hidd el, megállja a helyét!

– Nem kétlem, de miből fizessem, tudod, hogy nem egy világbajnoki a fizetésem, örülök, ha Attila két havonta átutalja a váláskor megállapított összeget, de akkor is úgy kell ráírnom. Ti máshogy álltok, de még ti is nehezen tudtok segíteni a lányoknak.

Külföldi továbbtanulás. Ebben én is érintett vagyok, és olvastam is róla, hogy sok fiatal menne ki tanulni.

– Teljesen máshogy gondolkodik Zsombor. Annyira politizál! Rá kell szólnom az utcán, mert belelovalja magát és egyre hangosabb. Azt mondja, ő utálja ezt a rezsimet, itthon elnyomás van és diktatúra. Olyan nem sokára Magyarország, mint Észak-Korea. Azt hangoztatja, hogy meg kellene ölni ezeket a korrupt vezetőket…

Forrás: kulfoldremennek.hu

Hirtelen elhallgat és rám néz. Nem nézek vissza rá, a második szendvicsem maradékával foglalkozom, nem szeretném zavarba hozni az anyukát, hogy akaratlanul mindent hallottam, mert nem vette észre, hogy felindultságában egyre hangosabban és hangosabban kezdett el beszélni.

Óvatosan, halkabban folytatja.

– Azt akarja, hogy én is menjek ki vele…

– De ez jó ötlet!

– Nem, na. Én is tudom, hogy nem jó az, ami itthon van, nagyon nem, de annak idején örültem, hogy sikerült átszöknöm Romániából. Büszke voltam rá, hogy Magyarországon élhetek. Most menjek el? Magyarul és románul tudok.

– Andi, hidd el, hogy meg tudsz tanulni németül.

– Értsd meg, na, nem szeretnék menni. De, mint egy zsarnok, hajt ez a fiú, szétrágja a lelkem. Másrészről meg gyűlölöm ezt az átok kormányt, miattuk akar elmenni a fiam! Miattuk… – elcsuklik a hangja.

– Megértelek, nekem is ez a bajom. Látod, Móni és Léna is Angliában van, lényegében már kint élnek. Léna haza akart jönni. Mondtam neki, nem jöhet, nehogy jöjjön, itthon nincsen semmi jó és nem is lesz egyhamar. Andi, igaza van a fiadnak. Tudod, hogy mi is azon vagyunk Palival, hogy a lányok után menjünk, de még le kell zárnunk egy-két ügyet. Pedig tudod, hogy nem tudok angolul, csak magyarul beszélek.

– Értem, na. De te is érts meg engem. Nem tudom, mit tegyek, nem tudom, hogyan legyen tovább…

Közben befejezem az utolsó szendvicsemet és megiszom a narancslevemet is. A telefonom kijelzőjére nézek. Mennem kell. A kávét elviszem, majd elszürcsölöm a munkahelyemen. Még egyszer a két nőre nézek, akik tovább beszélgetnek, és arra gondolok, O1G.

160 komment

Disznószar-szag van a boltban

2019/01/23. - írta: lafe blog

Újságárust keresek az aluljáróban, hogy befizessem a mobiltelefon-számlánkat. Meg is van. Messziről látom, hogy öten vannak bent. „Nem baj”, gondolom, „biztosan gyorsan halad a sor.

Belépek, és miután becsukom az ajtót, hátra tántorodok. „Mi ez?! Ez borzalmas!” Átható disznószar-szag terjeng a boltban. Legalábbis erre hasonlít. Csaknem öklendezni kezdek, de sikerül fegyelmeznem magam. A számon veszem a levegőt, de még így is érezni vélem a penetráns szagot. Gyorsan a sorban állókra tekintek. Ketten kesztyűs kezükkel takarják el az orrukat, ketten hősök, de erőteljesen fintorognak, egy pedig, mint egy acélszobor, áll. Na, tőle ered a bűz. Azon gondolkodom, inkább megyek, ez embertelen büdös, képtelen vagyok elviselni, de ekkor a két kesztyűs kezével az orrát takaró nő, majdnem egyszerre, kimenekülnek az üzletből. Hárman maradnak előttem. „Csak kibírom, míg rám kerül a sor!

A férfi, akiből a disznóürülék-szag árad, áll a sorban az első helyen a pultnál, éppen vásárol. Már tekintélyes újság halom hever előtte, éppen egy újabb magazint kér a pókerarcú újságárustól. Jól megnézem magamnak a büdös embert.

Ötven és hatvan közötti, vastag szürke télikabát, kék színű munkás nadrág és fekete, masszív, munkaruházati boltban vásárolható bakancs van. „Nem hajléktalan! Ennyire mosdatlan lenne? Egy éve nem mosakodott? Ehhez a szaghoz, minimum meg kellett volna hempergőznie a trágyában! Fel nem foghatom, hogy lehet valaki ennyire büdös. Hogyan viseli el a felesége? Á, lehetetlen, hogy neje legyen! Nem szállítják le a tömegközlekedési eszközökről? Ennek mindig van ülőhelye, mert kiürül a szerelvény, ha felszáll. Nem érzi a saját szagát?! Nagyon nem értem, hogy létezhet ez a jelenség, mert ez az ember már az. Hogyan tud az ilyen megmaradni az emberek között?” Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáznak a fejemben.

Végre végez, és kimegy!

– Kérem, nyissa ki az ajtót, hadd szellőzzön a helyiség – szólít meg a harminc körüli újságárusnő.

Azonnal ugrom és teljesítem kérését. Ő eközben asztali légfrissítőt vesz elő.

– Bocsánat, de egy kicsit a kölnimmel is befújok, különben elhányom magam.

– Nem csodálom. Fújjon csak nyugodtan – mondja a soron következő, egy negyvenpluszos nő – Inkább szappanra költene az ilyen! Mennyi lapot vett ez? Bolond is, vagy mi?

– Nem bolond, csak büdös – feleli az újságárusnő – Két-három havonta jön, mindig legalább húsz féle folyóiratot, magazint vásárol, mindenfélét, és platina kártyával fizet.

– Hát így nem tudja kitiltani! Szépen itt hagy! – állapítja meg az előttem álló kopasz férfi.

– Nem is tehetném. Pedig szívem szerint… De jó lenne!

– Ez gyilkos! – mondja megint a negyvenes nő – Ne haragudjon, de én csak azt kérem, ott és menekülök is innen – mutat egy női lapra – Nem kell a visszajáró. Viszlát! – és már távozik is.

– Megértem – dünnyögi az eladónő.

– Arra lennék kíváncsi, mitől ilyen büdös? – mondja egy harmincas férfi, és a pulthoz lép – Most komolyan, nem lehetne az ilyet kitiltani? Vagy mosakodjon, az után visszajöhet.

– Sajnos nem lehet. Nem elég hivatkozás a szaga, pláne, ha ilyen szépen tejel. Na, arra én is nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi a franctól ilyen büdös!

Most már hamar sorra kerülök, de a gyilkos szag, az illatosító ellenére az orromban van.

Amikor kilépek az újságostól, még mindig a mosdatlan férfin filozofálok. „Hogyan meri megengedni magának, hogy emberek közé menjen, ilyen állati bűzzel? Ha hajléktalan szál fel villamosra, az más, mert nem tud hol tisztálkodni, kellemetlen, de megérthető. De az illető közel nem volt hajléktalan s nem is annyira idős, hogy nehezen tudjon mosakodni. Egyszerűen felfoghatatlan az ilyen!” De vannak ilyen emberek is.

7 komment

Egy kamasz fiú nevelése

2019/01/19. - írta: lafe blog

Forrás: https://es.123rf.com

Éppen most jött be a vonatom. Ez azért jó, mert még ilyenkor kényelmesen válogathatok az ülőhelyek között. Középtájon, az ablak mellett foglalok helyet. Közben egymás után szállnak fel az emberek.

Egy tizenhét-tizennyolc éves forma fiú áll meg mellettem, rám néz. Mikor visszanézek, gyorsan elkapja a tekintetét, és a tőlem balra levő teljesen üres négyes üléseket célozza meg. „Kicsit furcsa”,' gondolom, „Kamasz”. Leveszi a válláról a gitártokját és ráhelyezi az egyik kettes ülésre, a válltáskáját, kabátját a másik kettes ülés szélső helyére rakja. Aztán kinyitja a táskáját és két A4-es lapot vesz elő. Az egyiket a gitártok tetejére helyezi el akkurátusan, a másikat a táskájára és a kabátjára, majd, sebesen helyet foglal a fennmaradt, ablak melletti szabad ülésre. Kicsit fészkelődik, majd kisvártatva a kabátja zsebében kotorászik és előveszi a telefonját meg a fülesét. Miután a fülébe dugta a fülhallgató dugaszait, sóhajt egyet, körülnéz, és mint aki jól végezte dolgát, átadja magát a zene élvezetének.

Nem tudom miért, de úgy nézem minden mozdulatát, mintha színházban lennék, teljesen belefeledkezem a hétköznapi jelenetbe. Kíváncsian firtatom a kihelyezett írólapokat.

A gitártokon levőn az áll: „Igen, jól latja, ez a két hely teljesen foglalt!”. A kabáton és a táskán levőn meg az áll: „Tessék, köszönni!”

Megütközve és értetlenül nézek fel. Első ránézésre úgy tűnik, teljesen kikapcsol és csak a zenére figyel, de másodjára jól látszik, hogy feszülten várakozik. Mint a vadorzó a vadra. Gondolom, a kiírásai hatására kíváncsi.

Lassan szivárognak fel a vonatra az emberek. Először az üres négyes és kettes ülések a favoritok, majd azok a helyek, ahol csupán egy ember foglal helyet, azután ahol még csak ketten ülnek, és ezen módszer szerint haladva fokozatosan megtöltik az utasok az egész szerelvényt. De most a tizenéves által elfoglalt négyes ülés számomra az érdeklődés tárgya.

Egy fáradt, melírozott hajú középkorú nő érkezik és megy is tovább, egy másik négyes ülőhelyet céloz meg magának, ahol még csak ketten ülnek. Egy gondterhelt negyvenes, kalapos férfi jön azután. Elolvassa mellesleg a fiú kiírásait, és helyet foglal az én négyes ülésem egyikén. Aztán egy vörös hajú, ápolt, hatvanas nő, lép a fiú által elfoglalt ülésekhez, elolvassa a kiírásokat és fejét csóválva arrébb megy. A fiú mindezek közben egy-egy oldalpillantást ereszt meg. Most már azt is észreveszem rajta, hogy izgul.

Egy hetven fölötti, magát jól tartó, lendületes idős úr érkezik. Megáll a fiú ülései mellett, és kissé elmélázik. A fiú láthatóan még izgatottabbá válik. Magam is érdeklődve várom, mi fog történni.

– Szabad valamelyik hely? – kérdezi meg a fiút.

Látom, nem olvassa el a kiírásokat.

Az ifjú úgy pattan fel, mint aki csak erre a pillanatra várt. Arcán eleinte halvány, majd fokozottan élesedő pír jelenik meg közben.

Forrás: http://ettiblogja.blogspot.com

– Oh, hát persze! – mondja, közben nagy illemtudóan, még enyhén meg is hajol, és a gitártokjához kap, hogy helyet adjon.

Ekkor esik az öreg pillantása a tokon fekvő lapra és elolvassa a rajta szereplő szöveget.

– Értem, fiam – mondja félhangosan komoly komolytalansággal.

A fiú fülig pirul. A férfi észreveszi a másik lapot is és azt is elolvassa.

– Szerbusz, fiam! – mondja.

A nagy kamasz zavartan visszaköszön, közben ide-oda kapkod, nem tudja, melyik helyet foglaló tárgyát vegye el előbb az ülésekről. Aztán a gitártartó mellett dönt, és sebesen, de nagyon óvatosan felteszi a csomagtartóra. Azután a kabátját a fogasra akasztja és ölbe veszi a táskáját.

Az öreg úr leül és elgondolkodva a fiúra néz. Az ifjú azt sem tudja, hova kapja a tekintetét.

– Miért írtad ezeket ki?

– Tudja, mindenem a gitárom, nagyon vigyázok rá. Múltkor, amikor a csomagtartóra tettem, rápakoltak. Megsérülhet!

– Azt gondolom, nem direkt pakoltak rá, biztos nem volt máshol hely. Nem akartak sérülést okozni a hangszerednek. Sokan nem értenek a zenéhez, nem tudják azt sem, hogyan kell egy hangszerhez nyúlni.

A fiú fülig pirul, megint, de látszik, jól esnek az öreg szavai.

– Miért írtad a másikat?

– Azért, mert sohasem köszönnek nekem, csak jönnek és leülnek.

– Fiam, ezt sem ellened teszik. Nézz körül, többnyire munkába járó emberek utaznak ilyenkor haza. Megvették a jegyüket, és látják az üres helyet, aztán leülnek. Nem kusettba ülnek be, ahol kevesen utaznak, mert aludni is lehet bennük, hanem egy hosszú szerelvényből álló zónázó vonatra szállnak fel, ahol tömérdek ülőhely van. A buszon, a villamoson sem kérdezed meg, szabad-e a hely, és nem köszönsz előtte. A legtöbben így vannak ezzel a vonaton is. Persze udvarias, meg jóleső, ha köszönnek és megkérdezik, szabad-e az ülőhely. De ha nem teszik, nem ellened szól.

A fiú nagyokat hallgat, úgy tűnik, valamit helyre tett benne az idős bácsi. Utána még egyebekről is beszélgetnek, de arra már nem figyelek. Azt gondolom, szép és emberi ettől a felnőttől, ahogy ehhez a kamasz fiúhoz hozzááll, biztosan remek nagypapa lehet. Úgy gondolom, így is hozzá lehet állni a tinédzserekhez, nekem ez nagyon szimpatikus, meg persze máshogy is.

8 komment

Fideszesek vs. Soros-bérencek

2019/01/16. - írta: lafe blog

Forrás: atlatszo.hu

Egy kis étteremben vagyok munkatársaimmal együtt, a most nyugdíjba vonult kollégámat búcsúztatjuk. A hangulat alakulóban van. A pincérfiút várjuk, hogy koccinthassunk, mert egy Unicumot elfelejtett kihozni. Már harmadjára szólunk neki. Szórakozott, mint egy professzor és ügyetlen. Eddig két poharat és egy tányért ejtett a földre. Az egyik pohár, akár egy pingpong labda, pattogott a földön. Elképedve néztük, de nem tört el.

Aztán csak megérkezik az Unicum. Friss nyugdíjas kollégám tósztot mond. Meglepően jót, meghatót és őszintét. Aztán egymás után a többiek is szólnak néhány méltató szót. Ezekután mindenki diskurzusba kezd a közelében ülő munkatársával. Én egy anekdotát hallgatok éppen, amikor beszédfoszlányokra leszek figyelmes, a hátam mögül jönnek a hangok.

– ...hőzöngő csürhék voltak. Bőgtek, de nem mondtak semmi lényegeset. ...fognék egy puskát, és egymás után lőném őket. Kacsavadászat, hehehe!

Miről beszélnek ezek?

– ...előre megszervezett balhé volt. A Facebookon hírdették meg...

– Dehogyis! - Vág közbe egy nyers férfihang. – Amerikából szervezték, ez Soros akciója volt. Mit gondolsz? Ezek mind Soros-bérencek voltak. A nagy része taknyos diák! Mi a szart tudnak ezek az életről? Teletömték a fejüket mocsokkal! Kirúgnám mind a tüntetésen részt vett kölyköt a főiskoláról, egyetemről, hogy a lábuk nem érné a földet! Nagyon helyes, hogy a CEUT kiűzték innen! Az egy Soros-képző volt!

– Ja, jól mondod! Ezek csak hazudnak és hergelnek! Viperával adnék nekik, höhöhö!

Kik ezek a taplók? Szóról szóra a kormány-médiumok szövegét nyomatják. Neeem, ez nem lehet! Ezek csak baromkodnak.” És nem! Ugyanebben a stílusban, fröcsögve, sorosozva folytatják. „Ezek valóban komolyan gondolják, amiket mondanak!

Az egyik kollegám mond valamit, de nem értem, mit, annyira a hátam mögötti beszélgetésre koncentrálok. Kíváncsi vagyok, hogyan néz ki a Fidesz-párti asztaltársaság. Magamban ki is alakul egy kép róluk.

Aztán csak nem bírom ki és hátrafordulok.

Egyáltalán nem hasonlítanak a bennem kialakult képre. Végtelenül egyszerű emberek, kopottas, elhanyagolt öltözetben. A szószóló egy foghíjas, tagbaszakadt, ócska farmerkabátos, harmincvalahány éves fickó. A kontrázó egy piros tréningruhás, hatvanas férfi. Mellette a felesége ül, egy ízléstelenruhás, lenőtt hajú ötvenes nő. A társaság többi tagja, három harmincas pár semmilyen öltözetben.

Közben kihozza a pincérfiú a húsos tálat és a köreteket. Segítenünk kell neki, hogy le tudja rakni az asztalra. Mindenki szed magának. Örülök, hogy megérkezett, így evés közben tovább tudom hallgatni a számomra megdöbbentő beszélgetést. Magyar kuriózum.

A tévé székházánál lezajlott tüntetést elemezik ki és az épület belsejébe bejutott ellenzéki képviselőkről mondanak nyomdafestéket nem tűrő véleményeket.

Forrás: www.atv.hu

– Megrendelésre ment a csürhe a tévéhez... Minden csak színjáték volt, höhöhö! Az a hasalás a földön, a lépcsőre felmászás! Hülye, megjátszós banda! Én rájuk basztam volna a seggükre egy tüzes vasalóval... Seggrepacsi, höhöhö! A diákok pedig csak a buli miatt mentek oda. Azt sem tudták, merre, mennyi.... Filmet vetítettek a tévé falára, hogy ne unatkozzanak...

Nem hiszem el! Ezek nagyon sötétek!” Annyira kiakadok az elferdített esemény-kommentáláson, hogy teljesen kiesem a társalgásból.

És csak mondják és mondják, fröcsögnek. Át-átnézegetek hozzájuk. Inkább hangembereknek tűnnek, mint érdemi cselekvőknek. Hátborzongató, ahogy beszélgetnek. „Ilyen nincs!

Főnökünk megkocogtatja a poharát és egy rövid beszédet mond. Utána átadja közös ajándékainkat a friss nyugdíjasnak. Egy idő után teljesen megfeledkezem a hátam mögött politizáló csoportról.

Mikor az italok hatására tetőfokára hág társaságunk hangulata és meglódul a beszélőkénk, nálunk is elkezdődik a politizálás. Nem éppen dicsérjük Orbánt és a fideszes kormányt és tevékenységeit, ám az ellenzék is kap a jóból, hogy miért nem tudtak a választások előtt ennyire összhangban lenni, mint mostanság vannak.

Hirtelen eszembe jut a hátam mögötti asztaltársaság, és kíváncsian hátra fordulok. Sajnos elmentek már, pedig milyen jó lett volna, ha hallják a diskurzusunkat! Nagyon kíváncsi lettem volna az ábrázatukra. Azon gondolkodom, milyen érdekes, mi is ugyanúgy politizálunk, mint pár órával ezelőtt amazok, ám nálunk az elfogyasztott alkohol ellenére sincsen szó agresszióról, vipera használatáról, gunyoros fideszellenes megjegyzésről, csupán mindenki elmondja a véleményét a másik pártról és a tényekről és megvitatjuk a magyarországi helyzetet.

91 komment

Kérem a panaszkönyvet!

2018/12/18. - írta: lafe blog

Forrás: Can Stock Photo

Karácsony előtti vásárláson vagyok, betérek egy kis és nagy háztartási gépeket áruló szakboltba. Van némi elképzelésem, de mindenképpen át szeretném nézni a kínálatot. A neten kinéztem a megfelelő vasalót, de előbb személyesen akarom megtapasztalni. Nem mindenki van ezzel így. Például az imént érkező középkorú házaspár sem, célirányosan a vevőszolgálathoz mentek.

A körszakállas, haját hajgumival copfba összefogó, jólszituált férfi egy porszívót hozott vissza, amit a webáruházban vásárolt.

– Élni szeretnék a tizennégy napos elállási jogommal – mondta köszönés után.

A fiatal, huszonéves boltalkalmazott átvette a dobozába visszacsomagolt szerkezetet.

Nem nagyon figyelek eleinte rájuk, a vasalókkal vagyok elfoglalva. De egy idő után kezd érdekessé válni a szituáció.

A magas, félénknek tűnő vevőszolgálatos lány akkurátusan leellenőrzi a porszívó minden egyes alkatrészét.

– Mi volt a probléma vele?

– Probléma nem volt, csak nem vagyunk megelégedve a szívóteljesítményével és a tisztítófej könnyen lejön róla.

A lány nem válaszol, továbbra is az alkatrészeket vizsgálgatja, úgy, mintha helyszínelő lenne, és valamilyen árulkodó nyomot szeretne rajta felfedezni. Erre a tüzetességre figyelek fel. Látom, a házaspár sem érti a górcsőellenőrzést.

– Felajánlom önnek, hogy visszaveszem a gépet, de az ára mínusz tíz százalékot tudok érte adni.

– Ezt nem értem – döbben meg őszintén a férfi –, három napja szállították ki. Kipróbáltuk és nem találtuk megfelelőnek. Miért von le tíz százalékot?

– Nagyon koszos. Látja? Itt – mutatja a porszívó oldalát -, piszkos, a kerekén js látszik, hogy használta.

– Vadonatúj! Kétszer használtuk! – mondja értetlenül a férfi és kezd ingerült lenni.

– Jó, akkor jegyzőkönyvet kell felvennem. Beleírom, hogy felajánlottam az áru értékét mínusz tíz százalékot, de azt nem fogadták el.

– Rendben.

Míg a számítógépben ír a lány, a házaspár értetlenül megbeszéli egymás közt az elhangzottakat. Egyikőjük sem érti, most mi ez. Én sem.

– Tessék – adja át a lány a jegyzőkönyvet.

– Na, neee! Ezt most nem értem. Azt írja, „mocskosan adta át”, meg azt, „megsem kísérelte kitakarítani”. Megjegyzem, a „megsem kísérelte”, az három szó: meg sem kísérelte. Meg azt írja „megrongálta a csomagolást”. – Az alkalmazott lány fülig pirul és levegőért kapkod, mintha rettentő dolgokat vágnának a fejéhez. A középkorú férfi folytatja.  – Hogy lehet így fogalmazni?!

Láthatóan nem érti a lány.

– Ez annyira blikkfangos és szubjektívan eltorzított, mintha a Lokálban, vagy a 888-ban olvasnám, és megjegyzem, annyira is igaz! Így nem lehet írni jegyzőkönyvet! Nem vihetjük bele az érzelmeinket! Nem mocskos, hanem koszos! – Egyre felháborodottabb a férj. – Hogy írhat le olyat, hogy „megrongálta a csomagolását”?! Rongálni, egy huligán szokott! Kikérem magamnak!

A vevőszolgálatos reszkető kezekkel megmutatja azt az egyetlen nejlondarabot, amin szakítás látható.

– Igen, látom! Mondja, maga hogyan nyitna ki egy lehegesztett nejlont?! Ezt nem írom alá! Kérem, fogalmazza meg újra!

A lány lángvörös arccal és reszkető kézzel visszaveszi a kinyomtatott jegyzőkönyvet és újra gépelni kezd.

– Még ilyet! – füstölög a nejéhez fordulva a férfi – Ez nálunk, mit nálunk, mindenhol rutinmunka! Így fogalmazni! Mintha valami vandálok lennénk! Egy exellent új termékről beszélünk! Nálunk a lányok azonnal visszáruznak és kifizetik készpénzzel az adott árucikket, vagy ha kéri az ügyfél, akkor átutaljuk az összeget. Nem csinálunk belőle ekkora ügyet és pláne nem kell nálunk az ügyfélnek vádlottnak éreznie magát, csak ügyfélnek!

– Átutaljuk az összeget – néz fel a lány párás szemekkel, mint, aki mindjárt elsírja magát.

– Tessék?!

– Átutalással fizetett, átutalással kapja vissza a pénzét.

– Ilyen szabály nincsen!

– Nézze meg a honlap...

– Már megnéztem! – Előkapja a vevő az okostelefonját. – Nincsen ilyen kitétel a honlapjukon! ... Itt is van... Nem, nincsen! Tudom, hogy nekem van igazam! Nézze meg!

A lány arca a piros összes árnyalatában játszik, a szája reszket, közben a monitorára mered és nagyokat hallgat.

– Tessék – tesz egy lapot a férfi elé -, átírtam. A cégünk jogásza megkeresheti önt, és, ha úgy ítéli, akkor vissza kell fizetnie.

– Higgye el, tudom! De közel sem hiszem! Ekkora tétel esetén nem! Nálunk is csak különleges esetekben konzultálunk a miénkkel! Ez, ugye, nem fenyegetés volt?! Tudja mit? Nekem ebből elegem van, beszélni szeretnék a vezetőjével!

Megreszket a lány feje, a céklaszín eléri a fülét is.

– Én vagyok itt a vezető.

Nem tudja a középkorú férfi leplezni a csodálkozását, minden kiül az arcára, de nem tud megszólalni.

– Hol dolgozik maga? – kérdezi a beállt csöndben a lány.

– Szintén a kereskedelemben... de ez hogy jön ide?! Semmi köze hozzá!

– Csak mert ennyire jól tudja ezt a dolgot.

Közben a férfi az orra elé tolt második jegyzőkönyv változatát olvassa.

– Ezt sem írom alá! Benne hagyta a „megrongálta” kifejezést, meg, hogy „meg sem próbálta kitisztítani”! Nagyon fárasztó ez a procedúra! Pedig ennek néhány percnek kellett volna lennie! Ráadásul személyeskedik velem, megkérdezi, miért hozom vissza az árut, holott nem kell indokolnom, kukacoskodik... Mondhatnám, kérem a panaszkönyvet, de arra csak egy hét múlva kapok választ...

– Egy hó hónap van a válaszadásra – mondja büszkén a lány, hogy végre valamit jobban tud.

– Igen, egy hónap, de megszoktam, hogy nálunk egy héten belül válaszolunk, mert így helyénvaló.

Először szólal meg a felesége.

– Nem értem, miért viselkedik úgy velünk, mintha valami rosszat tennénk! A férjem régebben dolgozik a kereskedelemben, mint maga, egy állami cégnél dolgozik! Maga még a szabályzatot sem ismeri, hogyan engedheti meg magának, hogy így viselkedjen!

– Ezt nem kellett volna mondanod! – Néz rosszallóan a nejére a férfi. – Nem tartozik ide, direkt nem mondtam! Nem ez a fontos!

– Menjenek, menjenek... – mondja a lány, majdnem sír, közben széttépi a jegyzőkönyvet -, a pultnál kifizeti a kolléganőm. Készpénzzel!

– Köszönöm! Én ezt nem értem, miért nem lehetett már az elején így eljárni? – ezt már a feleségének mondja – Mire volt ez jó? Már régen végezhettünk volna! Vihar a biliben.

Hát, ennyi. Ez így is sok volt. A helyszínen is, aránytalanul. Mindenki vonja le maga a konklúzióját.

Szólj hozzá!