Forrás: Tízperc - Blog.hu

Nem hoztam ma se meleg, se hideg ételt ebédre magamnak a munkahelyre. Este nem foglalkoztam a pakolással, reggel pedig túl álmos voltam, hogy eltegyek valami ennivalót. Sebaj, van a munkahelyem mellett egy kávézó, ahol a kávé mellé nem csak édes süteményt lehet kapni, hanem többféle szendvics közül is lehet választani.

Alig vártam, hogy fél egy legyen, már javában korgott a gyomrom, amikor átmentem a szomszédba ebédelni. Nem nagy az egész kávézó, négy-öt asztal várja a helyben fogyasztó vendégeket, de rendszerint legalább kettő asztal mindig szabad. Most is így volt. Két padlizsánkrémes olaszzsemlés szendvicset kértem egy pohár narancslével. Hátul a sarokban foglaltam helyet.

A közelemben levő asztalnál egy fekete Kleopátra-frizurás a negyvenes évei közepén járó, kék kosztümöt viselő hölgy és egy szintén negyvenöt év körüli vörös Kleopátra-frizurás, keskeny arcú, fekete garbót és nadrágot hordó hölgy ült. Amikor leültem, egy pillantással megnéztek az asszonyok, de aztán visszatértek a süteményükhöz és beszélgettek tovább.

A gyerekeik tanulása volt közöttük a téma. A feketehajú nő éppen az Angliában élő lányairól mesélt. Ahogy kivettem a szavaiból, az egyik képzőművészeti főiskolán tanul, fotográfusi szakon, a másik divattervezőnek készül. Nem igazán figyeltem oda, miket mondanak egymásnak, az ételemre koncentráltam. De egyszer csak eljött számomra egy érdekes fordulat.

A vörös hajú anyuka hangja egyre kétségbeesettebbé vált (erre figyeltem fel), miközben beszélt. A fiáról mesélt, aki továbbtanulás előtt áll.

– Csilla, tudod jól, mi a bajom, sokat beszéltünk már erről.

– Andi, de ez nagyon jó! Ez csak előnyére válik! Hidd el, megállja a helyét!

– Nem kétlem, de miből fizessem, tudod, hogy nem egy világbajnoki a fizetésem, örülök, ha Attila két havonta átutalja a váláskor megállapított összeget, de akkor is úgy kell ráírnom. Ti máshogy álltok, de még ti is nehezen tudtok segíteni a lányoknak.

Külföldi továbbtanulás. Ebben én is érintett vagyok, és olvastam is róla, hogy sok fiatal menne ki tanulni.

– Teljesen máshogy gondolkodik Zsombor. Annyira politizál! Rá kell szólnom az utcán, mert belelovalja magát és egyre hangosabb. Azt mondja, ő utálja ezt a rezsimet, itthon elnyomás van és diktatúra. Olyan nem sokára Magyarország, mint Észak-Korea. Azt hangoztatja, hogy meg kellene ölni ezeket a korrupt vezetőket…

Hirtelen elhallgat és rám néz. Nem nézek vissza rá, a második szendvicsem maradékával foglalkozom, nem szeretném zavarba hozni az anyukát, hogy akaratlanul mindent hallottam, mert nem vette észre, hogy felindultságában egyre hangosabban és hangosabban kezdett el beszélni.

Óvatosan, halkabban folytatja.

– Azt akarja, hogy én is menjek ki vele…

– De ez jó ötlet!

– Nem, na. Én is tudom, hogy nem jó az, ami itthon van, nagyon nem, de annak idején örültem, hogy sikerült átszöknöm Romániából. Büszke voltam rá, hogy Magyarországon élhetek. Most menjek el? Magyarul és románul tudok.

– Andi, hidd el, hogy meg tudsz tanulni németül.

– Értsd meg, na, nem szeretnék menni. De, mint egy zsarnok, hajt ez a fiú, szétrágja a lelkem. Másrészről meg gyűlölöm ezt az átok kormányt, miattuk akar elmenni a fiam! Miattuk… – elcsuklik a hangja.

– Megértelek, nekem is ez a bajom. Látod, Móni és Léna is Angliában van, lényegében már kint élnek. Léna haza akart jönni. Mondtam neki, nem jöhet, nehogy jöjjön, itthon nincsen semmi jó és nem is lesz egyhamar. Andi, igaza van a fiadnak. Tudod, hogy mi is azon vagyunk Palival, hogy a lányok után menjünk, de még le kell zárnunk egy-két ügyet. Pedig tudod, hogy nem tudok angolul, csak magyarul beszélek.

– Értem, na. De te is érts meg engem. Nem tudom, mit tegyek, nem tudom, hogyan legyen tovább…

Közben befejezem az utolsó szendvicsemet és megiszom a narancslevemet is. A telefonom kijelzőjére nézek. Mennem kell. A kávét elviszem, majd elszürcsölöm a munkahelyemen. Még egyszer a két nőre nézek, akik tovább beszélgetnek, és arra gondolok, O1G.