Nőkről és férfiakról férfi szemmel - történetek Magyarországról innen.

Itt van az emoji generáció

2017/07/18. - írta: lafe blog

Két tizenéves lány mellett állok a villamoson, ők egymással szemben ülnek és beszélgetnek. Tizenhárom-tizennégy évesek lehetnek. Mellettem egy korombeli férfi áll, és zenét hallgat, vagyis hallgatunk, én is jól hallom, kiszüremlik a füleséből. Legalább nem gépzene, hanem jazz, így nem zavar különösebben. Előveszem az e-könyvolvasómat és elmerülök egy krimiben.

Kis idő múlva felnézek, merre tartok. A jazzt hallgató férfi leült a túloldalon, most egy ötvenes asszony áll mellettem. A tinik éppen hangosan nevetgélnek, és a telefonjuk kijelzőjét mutogatják egymásnak. Még ráérek leszállni.

– …igen, igen! – helyesel éppen az egyik, a hosszú barna hajú – Én is szeretem. Meg ezt és ezt… és ezt is. Nézd csak! – mutat meg valamit a telefonján társnőjének, aki hosszú vörös hajú.

Visszatérek a könyvemhez, de hallom a lányokat.

– …na, meg ez! Ezt küldtem el, meg ezt és ezt. Figyelj csak! Ez is tök’ ari! Jaj, meg ezt is imádom! Ő meg ezt küldte… hát nem édi?

Zavarja a fülem a sok „ez”, megnézem magamnak a lányokat. Jólszituáltak, normál tizenévesek. Tovább zajlik az ezezés, fáj tőle a fülem. „EZ, nagyon sekélyes”, gondolom.

– Írt, írt! – kiált fel a barna – Jaj, de édi! Ezt nézd meg! Hát nem ari? Mit küldjek neki? Szerinted ezt? Vagy nem… várjál… megvan! Ezt, meg ezt és ezt…

Megőrjítenek! Mi az az „ez, meg ez és ez”? Egyáltalán, mi az az „ez”? Nem látom a telefonja kijelzőjét, mert vagy úgy mutatja a barátnőjének, hogy rossz a rálátás, vagy csillog a napfénytől. Még sem hajolhatok oda, hogy mutassa már mi az a sok „ez”. Közben döntésképtelen a barna hajú tini.

– Még sem jó… inkább ezt, meg ezt és ezt küldöm… de nem, nem jó. Ez az! Megváltoztatom a sorrendet! Vagy ne?

Gondolom, nem szövegsablonokról beszél.

– Figyu, ezt, meg ezt és ezt küldöm, és ezt is. Nem lesz sok? – mutatja a barátnőjének a mobilja kijelzőjét, de még mindig nem látom.

A barátnője hallgat, aztán sorrendcserét javasol és még egy „ezt”, mert szerinte egyáltalán nem sok, inkább kevés. A barna hajú megvizsgálja a javasolt „ezeket”, közben fintorog és a körmét rágja. Végül nem tetszik neki, és egy másik „ezeket” választ ki. Nekem meg fúrja az oldalam a kíváncsiság, és roppantul zavar az antiválasztékos beszédük, pedig nem vagyok egy Grétsy László.

– Ez lesz jó… és… elküldtem! Nem is tudom, hogy tudnék emojik nélkül chatelni.

Micsoda! Ez a sok „ez” az emodzsi volt! Te sehogy nem tudsz kommunikálni! Olyan sekélyes a beszéded, mintha tanulatlan, iskolázatlan ember lennél, pedig ahogy elnézem, távol állsz ettől. Még hogy emodzsik nélkül nem lehetne chatelni! Jó hogy nem élni!” Teljesen kiakadok.

Leplezetlenül újra megnézem magamnak a kislányokat, szerencsére nem veszik észre, mert ahogy ismerem magam, minden kiül az arcomra, amit éppen gondolok. Kíváncsi lennék egy magyar dolgozatukra, de egy töri is érdekes lehet: emodzsi emodzsi hátán. Persze nem gondolom komolyan, vagyis nem tudom elképzelni, hogy ilyenkor is mosolyfickókkal teszik tele az írásukat. Habár ki tudja? Érdekes pszichológiai vizsgálat lenne egy ilyen korosztály kommunikációról és érzelmi kifejezésekről szóló elemzése.

Majdnem fent maradok a villamoson, annyira elgondolkodom a tinédzserek beszélgetésén. Mikor leszállok, még mindig az emodzsikról osztanak meg egymással gondolatokat. „Éljenek a modern hieroglifák… Virágzik az egyiptomi képírás XXI. századi tagozata…”, ehhez hasonlók fogalmazódnak meg bennem, miközben megrökönyödve és magamban dohogva sétálok hazafelé.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://lafe.blog.hu/api/trackback/id/tr4712669675

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.